Nemes Csaba bátor ember. Ez nemcsak abból látszik, hogy két éve mert olyan animációt komponálni, amelyet aztán a hatóság nem mert kiküldeni a velencei biennáléra. Sokkal jobban kitetszik a bátorsága abból a videofilmből, amelyet most már nem, de április első harmadában folyamatosan vetítettek a Knoll Galériában. És amely hátborzongató dokumentumrészekkel, meg nyomasztó jelenetekkel mutatta be, miként lehet következmények nélkül megfélemlíteni és megalázni olyan szószólókat, akiknek a tevékenysége a csőcselék-hazafiaknak nem tetszik. Egymagában ment akkor a Puhányok című mozgókép, de a rémség, az ostobaság, a gyáva kegyetlenkedés és a tehetetlen düh valóban megtöltötte a mostani képeknek szánt három szobát.

Amely mostani képek eszerint nem csak tematikájukkal kapcsolódnak a vetített előzményekhez. Nemes ugyanis nem szűnt meg odafigyelni a hazai gyalázatokra. Tavaly, idén festett vásznain ugyan nem látszik árpádsáv, elkötött tank és édességautomatát ostromló forradalmár, de az animációs sorozat szelleme, szemlélete és részint a tárgya jelen van. Folyamatosságra figyelmeztet már a tárlat címe is keserű iróniájával, aminthogy folyamatosságot tapasztal nap mint nap a magyar honpolgár az alantasság elszabadulásában.

Nemes látszólag nem ilyen kemény. Ő csak megfesti kisméretű, mondhatni intim táblaképben a haditudósításra felkészülő tévéstábot, amelynek legfeljebb a parabolaantennái, meg a felállványozott eszközei emlékeztetnek légvédelmi háborúra. Ugyancsak ekkora, hetvencentis vásznon - no, ezen van trikolór is, sáv is - tudósít hős, maszkot viselő szabadságharcosokról, s még kisebb, tenyérnyi méretben rendőrökről, akik megfigyelnek vagy fényképeznek. Ítélet, részrehajlás nincs, tovább él az a közömbös elfogulatlanság, amelyet nyugtázva vagy kevesellve fogadtak már a Remake-sorozat méltatói is. Nyugtalanító elfogulatlanság. A tévékülönítmény bevetésre kész, a randalírozók ostoba önteltséggel vihognak, a rendőrök felettébb szakmaszerűek. Minden éppolyan dermesztően következmény nélküli, mint a valóságban.

Hogy a galéria által kibocsátott kísérőszöveg joggal említheti a média felelősségét, annak Nemes festésmódja az oka. Mert ha igaz, hogy a minden árpádsávra ugró híradók, a lencsébe vigyorgókat megörökítő kamerák, a minden kis extrémista csoportosulást eseményszintre emelő újságok éppen azt érik el, amit a sávosok, a vigyorgók és a gyalázkodók szeretnének - a Nemes-képek nem szaporítják a sort. A Nemes-képek ábrázolása kétélű. Egyfelől zavarba ejtő természethűséggel, a fotó és a film naturalizmusával ragadnak ki jeleneteket, másfelől ezek a képek köznapi megközelítésben elmosódottak. Menetel a rendőrsorfal, de olyan foltszerűen, és az építészeti háttér is olyan elnagyolt, hogy ha színesebb, impresszionistának volna nevezhető. A közvetítőkocsik fénylenek, szinte meg lehetne őket simítani, de nem lehet, mert testetlenül pasztózusak. A rendőrökre akasztott bilincs elerőtlenedik a laza ecsetnyomokon.

Nem tudom, fényképelőzmények alapján fest-e Nemes is, a képei ezt sejtetik. Azt a sajátos módszert, amelyet az NDK-sból lett NSZK-s Richter vitt világhírre vagy harmincöt éve, és amely a fotórealizmus diadalának idején hökkentett meg először a fotónak foltfestés, festészetnek fotográfia ambivalenciájával. A mostani kiállításon az Apja neve: Nemes Csaba 01 című kétméteres tábla emlékeztet erre leginkább, de arra is - a monokróm műnek láthatóan cigány-ügyben van közölnivalója - hogy Nemes mindig tovább- lép a sajátos médiumproblémáktól.

Kérdés persze, hogy továbblépéseinek irányát, közérdekű elkötelezettségét őrzik-e a művek, ha kikerülnek ebből a környezetből. Lesz-e kritikai súlya - a kollekció nem szorítkozik egyetlen témára - a Bezárt intézet című rezignált látképnek akkor, ha elül, elfelejtődik a Lipótmező körüli vihar. S milyen tartalma marad a Kádár üdülője képciklusnak a mai érzelmek elmúltával? Marad közömbös, erdőhátterű, fűzfazuhataggal megkomponált ábrázolásnak, azt sugallja-e, hogy milyen elzárt kényelem járt, vagy ellenkezően, azt, hogy egy jobb főorvos villájához sem mérhető épület járt a főtitkárnak.

Ami bizonyos: a cigány család háza előtti horhos szürke-feketében is bravúrosan van megfestve, és a néma gyógyintézet tapintatosan színes szecessziója, fáradt parkja festménynek is kiváló.

Mindennap56 08. 2009