Úgy kezdődik, ahogy kezdődnie kell. Vagyis épp úgy, ahogy nem kell. A zenekar elkezd játszani, megy már a nyitány, amikor a nézőtérről megérkezik Oberfrank Péter és vezényelni kezd. Vicc is, fricska is (hiszen vannak, akik valóban a nyitány alatt érkeznek), történelem is, az úri közönség annak idején aligha nézte elejétől a végéig Händel operáit. Aztán a platánfa alatt Meláth Andrea elénekli az opera leghíresebb áriáját. A környezet mai, beton és sivatag, a panelház oldalán légkondicionálók, híd vagy felüljáró kezdete. Nincs ebben semmi rendkívüli, így illik ma barokk operát rendezni. Az viszont szokatlan, hogy Xerxész, miután elénekelte a fához szóló imáját, föl is mászik a platánra. És aztán jön egy autó, nyitott sportkocsi, nekirohan a fának és kidönti Xerxészestül. Taps, mindenki feloldódik, kényelmesen elhelyezkedik, jól fogjuk érezni magunkat.

És ez így is marad a meghajlásokig. Kovalik Balázsnak sikerült átvinnie az Opera színpadára az általa rendezett vizsgaelőadások hangulatát, a Giustino vagy a Julius Caesar lendületét, de ami ott a diákosság okozta felszabadultságnak, a mérsékelt anyagi eszközök miatti kényszerű ötletelésnek tűnt, most hirtelen hivatalossá vált, odakerült az ünneplős bemutatóközönség elé. Csupa emlékezetes jelenet az előadás: Bárány Péter, ahogy egy kukában állva énekli az áriáját, Fried Péter az egyre súlyosabb háborús sérüléseivel, Kálmán Péter, ahogy tar fején kendővel virágot árul egy kosárból. A három Péter ellenére a legemlékezetesebbek a Fodorok. Fodor Gabriella, aki az előadásban a legkomolyabb énekesnő, ő az, aki megerősíti, újra és újra tudatosítja, hogy a Xerxész nem egyszerűen vígopera. Fodor Beatrix pedig az összes szereplő közül talán a legpontosabban fedi le a szerepét: vicces és komoly, nagyon jól énekel, oldott és mégis veszedelmes, játszik és a játékot még egy pillanatra, még kósza gondolatként sem használja arra, hogy valahogy elfedje a zenélés esetlegességeit. Mert a többieket hallva azért eszébe jut az embernek, hogy koncertszerű előadásban nem éreznénk magunkat ennyire pompásan.

A diákosságot érezteti az előadás kétnyelvűsége. Magyarok a recitativók, olaszul mennek az áriák, de a recitativók egyébként is mai nyelven szólnak, amin persze muszáj nevetni, csembalókíséretre ritkán mondják azt, hogy "seggfej". De nem ez az előadás legfőbb ereje, hanem a közösség. Mindannyian egy irányba húznak. És valóban húznak, Venekei Mariann viccesen brékelő koreográfiájával, Benedek Mari jelmezeivel, Horesnyi Balázs parádésan erős színekben tobzódó díszleteivel. Nehéz lenne ellenállni nekik.

A címszerepben Meláth Andrea