Talán az is baj volt, hogy az előzetes hírverések lélegzetelállító látványról beszéltek,
3D-s látványvilággal felturbózott show-ról, amit csak a megfelelő szemüveggel lehet majd követni, ehelyett Beyoncé két óra csúszás után (technikai okokra hivatkozva) lépett színpadra, igaz, teljesen élethű mivoltában. A dimenziókkal trükköző látványorgia elmaradt, amit viszont láttunk a konfettiágyútól a kivetítőkig, a vezérelhető robotlámpáktól az előszínpadig, az manapság jobbára a megbízható középszerhez tartozik. Ezek nélkül ebben a kategóriában már snassz kiállni a színpadra, így nem véletlenül bízott az ember valamilyen pluszban, amitől szó bennszakad, lehelet megszegik. Hát nem ez történt. Pedig a gépezet olajozottan működött: tetszetős táncosnők, zsírmentes táncosok, kiknek teste láttán Norbi vélhetően elmorzsolt volna egy könnycseppet a szeme sarkában, nem fáradó szélgépek, amelyek mindig a lehető legszexisebben borzolták össze sztárunk haját.

Egy efféle koncert, tudjuk jól, egy revü és egy divatbemutató sikeres elegye, melynek során csak arra kell ügyelni, hogy az átöltözéshez kellő időt okosan hidalja át a kisegítő személyzet. Így aztán volt egy teljesen felesleges basszerszóló (egy teljesen felesleges gitárszóló is), táncbetétek és egyveleggé gyúrt számok, két momentum mégis megbizsergette az ember szívét. Először a háttérénekesnők szólója (igazi, termetes, tetovált mellű asszonyságok, akiket a körúti villamos is jobbnak látna megkerülni), másrészt a házi videókból készült montázs, amely kiválóan adta vissza az egész világot átható Beyoncé-őrületet. Kedvesen és önironikusan.

Maga a koncert - a kezdeti nehézségeket nem számítva - megugrotta az elvárt magasságot. Beyoncé végig profi módon tartotta a kapcsolatot a közönséggel, s a végére valóban megtáncoltatta a félig telt csarnokot, ami már azért is nagy szám, mert a legtöbben eleve csak azért a három-négy rádióbarát slágerért jöttek. Ezekkel nem is volt baj, a Crazy in Love, az If I Were a Boy, a Halo vagy a Single Ladies tényleg hozta az elvárható maximumot. Az egész I Am... turné különben az új lemezen felvázolt kettősségre utalt: Beyoncéra, a vonzó nőre és Sasha Fierce-re, akivé ez a vonzó nő változik a színpadon. A kétórás műsor persze még ennél is több arcát megmutatta: az ötéves kislányét, aki a rádió előtt mórikál és próbálgatja magát, a ragadozó bombázóét, a légtornásznak is kiváló hófehér angyalét, aki oly könnyedén és légiesen vezeti elő az Angelt. Az öntudatos, a társadalmi változásokra is odafigyelő polgárt, aki már azzal is gesztust gyakorol, hogy csupa női muzsikussal lép fel, és a már sikeres színésznőt is. Kár, hogy a ritmusszekció túlzott dühe (miért kellett három dobos?) sokszor elnyomta Beyoncé hangját, és kásás morgássá változtatta a hangzást, s így a díva igazi tehetsége a lírai betétekben mutatkozhatott meg igazán.

Egy szó, mint száz: a sztárrá válás rengeteg munkáját láthattuk viszont az Arénában. Azt, hogy jobb helyeken tehetség kell az ilyesmihez, és nem cinikus helyezkedés. De aki nem rajongóként érkezett, az vélhetően nem is úgy távozott. Hiszen egy dolog a munka, és megint más a varázslat.

Nem varázsol, dolgozik