A múlt század végén, mikor még a Blaha Lujza tér számított a magyar kulturális élet epicentrumának - lévén a tér két, átellenben álló bástyája, a Hírlapkiadó, illetve a Lapkiadó Vállalat -, a városképhez kihagyhatatlanul hozzátartozott egy magas, jó vágású, fürtös hajú fiatalember, aki a kortárs irodalom valamelyik prominens ikonjával sétált kétlépésenként meg-megállva, hevesen gesztikulálva, a Körúton, a Rákóczi úton vagy azok valamelyik mellékutcájában. Végül is (majdnem) mindegy volt, merre indultak, mind a négy égtáj kínált kávéházat, kocsmát, sörözőt, presszót vagy borozót nagy választékban. Mondják, akkoriban, a létező szocializmus rég letűnt világában a fontos dolgok - úgyis mint élet és halál, szerelem és szakítás, karrier és kirúgatás - kizárólag fehérasztal mellett dőltek el. (Csakúgy, mint napjainkban - eltekintve a divatjamúlt damaszttól...)

Andrást (Andriskát, a Művész urat, a Szerkesztő urat, később a Mestert) a mindenholi-mindenkori törzsvendéget szerették nagyon, de hát lehetett is, kedves volt és művelt, szellemes, és nem utolsósorban roppant gáláns. A már akkor is eget verő példányszámú Nők Lapja népszerű fotóriporterét tenyerén hordozta az élet - és ami talán még fontosabb, Németi Irén, a kor szellemére nemigen jellemzően liberális főszerkesztő asszony. Amikor Szebeni András már otthonosan közlekedett a portrék, képriportok, fotóesszék és címlapok világában, az akkor már világhírű Korniss Péter megkérdezte tőle, tényleg beéri-e életfogytiglan az újságfotózással, vagy tervez valami nagyobb ívű témát a jövőben. Hat év munkájával válaszolt a kérdésre; ennyi idő alatt járta végig az országot kihalóban lévő mesterségek művelőit kutatva. Mészégetőit, kötélverőit, kádárait őrzi a Mesterségek dicsérete című kiállításának gyűjteményén kívül a Néprajzi lexikon is.

A nyolcvanas évek elején, az akkor kihívóan progresszív Magyarország felfedezése sorozat részeként megjelenik Bakonyi Péterrel közösen jegyzett, Téboly, terápia, stigma című kötete a magyarországi elmegyógyintézetekről. S megerősítendő a véleményt, miszerint teljesen bolond, rögtön utána nekifog a még megmaradt négy magyar szerzetesrend kolostorainak világát fényképezni: a Boldogok, kik házadban laknak a Corvinánál jelent meg. A végét járó szocializmus margójára szorult-szorított elmebetegek és szerzetesek további kérdések fölvetését követelik tőle, azon kevesek közé tartozik, akik zsigereikben érzik a készülődő változást, egyre nyughatatlanabbul fényképezi - magát az izgalmat. A 1988 és 1993 közötti, kissé kaotikus, nagyon heroikus és jellemzően vadkeleti korszak fotóterményéhez megfelelő író-társszerzőt keres: humánum és irónia ötvözete jellemzi a Vajszínű árnyalat 1988 című bestsellert, amelyet két kiadásban kapkodtak el. "Ne tessen nyugtalankodni, mondta volna az egyszerű szobafestő, ez még kap fogni egy vajszínű árnyalatot... Valóban. Kap fogtunk egy vajszínű árnyalatot... Nem mondjuk, ne nyugtalankodjunk, de tudjuk, szemünk-szánk tele festékkel, hogy a vajszínű árnyalat is kap fogni még egy vajszínű árnyalatot" - írta Esterházy Péter a rendszerváltásról, és megint igaza volt Szebeninek, ilyet, tényleg csak a "gróf" tud. És a vaj nem jár egyedül.

Mint később kiderült, az árnyalat sem. És bár senki nem vonhatja kétségbe, hogy Szebeni András művészetét az emberszeretet vezérli, itt megengedhető egy apró diszkrimináció: mintha a filantrópia az emberiség egyik felét hangsúlyosabban érintené... másképpen fogalmazva:
az embereket szereti, a nőket viszont imádja.

Talán nem lehet a véletlen műve, hogy ő lett az első magyar Playboy művészeti igazgatója, és az sem, hogy a Női vonal című kötet a magyar háztartások többségében mégiscsak a pasik keze ügyében található. Az utóbbi két évtizedben a szebbik nem iránti átfogó rajongás csupán - szigorúan - esztétikai értelemben működik, hiszen elválaszthatatlan élet- és szerzőtársával, Sóvári Zsuzsával, irigylésre méltó hitvesi harmóniában élnek.

Közös munkáik közös nevezője: az expozíció másodperce - a múlt kezdete.

Talán ezért utálja annyira, amikor a fotózást a pillanat művészetének titulálják - a fényképet a gondolat esszenciájának tartja. Kornisst, Fénert, Hemzőt követve, soha nem sajnált időt, energiát, teljes fizikai és mentális erőbevetéssel keresi azt, ami a múlandóban az örök.

Szebeni Andrást, a sármőr világpolgárt, aki tévedhetetlenül a legjobb bort, a legínyencebb fogást választja ki az étlapról bárhol a világon - és a társaságában lévők pukkasztásának céljából bármely nyelven meg is rendeli, kétszer egymás után majdnem megtorpantotta az élet. Végy egy nagy levegőt! - intették az égiek, és meg is fogadta a tanácsukat.

Utánozhatatlan könnyedséggel intett búcsút a dohányzásnak meg a nagybani éjszakázásnak. Sosem volt ugyan valami rohangálós típus, de a tőle megszokottnál is urasabb tempóban jár ma városról városra, megmutatni látott dolgokat, megmássza a hegyet-völgyet, Völgyhidat, és sosem fogja feladni kedvenc foglalatosságát, az arctérképészetet sem.

Mostani kiállításán, holtak és élők tekintetével, Kosztolányi szavaival üzeni: "Szemedben éles fény legyen a részvét".

Szebeni András fotóművész szenzációsan néz ki fényképezés közben, egyenesen inspirálja a fotósokat, hogy fotózzák, amikor fotózik