Rozsda Endrének már a korai műveivel is sikere volna. Pontosan úgy hatnak ezek az 1935-36-ra datált képek, mint a mai, mondjuk posztmodern, figuratív piktúrát egyszerre megidéző és megtagadó vásznak. Ábrázolnak, de ez látványosan nem fontos, elnagyoltak, impresszionizmusra utalók, de gorombák, és lazák, lazák, szétesők. Látható ugyan a helyszínen, a Várnegyed Galériában néhány még korábbra, harmincnégy-harmincötre dátumozott kompozíció, amelyek ezt a lazaságot, ezt a lírává lett bizonytalanságot képi egységgé, homogén szervességgé fogják össze, de folytatása nem ezeknek lesz. Az A falum tünékenységéből is kitetsző biztos kompozíciója, az A farmon baromfiudvari békéje és rejtett konstruktivitása, a Tájkép libákkal szűrt, tartózkodó hangulatpiktúrája ezek szerint megelőzi a fentebb jellemzett férfiaktok és félaktok esetlegességét, de Rozsda más irányban indult tovább.

Mindenki tudhatja, mert minden ismertetés megemlíti, hogy a festő külső indíttatásra, nevezetesen egy Bartók-hangverseny hatására döntötte el, hogy korszerű, hogy modern lesz. Maga mögött hagyván tehát egy talán expresszívnek és talán korszaknak nevezhető etapot - néhány markáns arckép, kivált a Várfok Galéria finom Rózsaszín portréja felhatalmaz a szóhasználatra -, Párizsba megy kilencszázharmincnyolcban. Huszonöt éves ekkor, de talán nem az életkora, talán nem az egyszeri elhatározás, s még csak nem is a késői időpont magyarázza sajátossá váló avantgárdját. Ha a klasszikus avantgárdnak lényege, hogy szenvedélyes, elkötelezett, doktrinermód következetes és agresszív vagy szürreálisan sötét indulatú, elsősorban Rozsda alkatával magyarázható a különbség. Az az eddig, s ezután is érvényesülő aggálytalanság, stílust, felfogást és vállalt törvényszerűségeket semmibe vevő - legyünk franciásak - nonsalansz, amellyel képeit megfesti vagy nem fejezi be.

Első párizsi öt évében a szürrealizmus közelébe kerül, de nem igazán abszurd. Nem cinikus, nem elképesztő, nem kíméletlen, nem blaszfém és nem örvénybe sodró. Már ekkori képei is inkább színesek és burjánzók, és inkább csak a címük szolgál olyasféle szelíd provokációval, mint Mikiegér felszólalása a Parlamentben. (1941; Budapest Galéria.) És itthon, a negyvennyolcig tartó szellemi felszabadultságban is elvétve szólalnak meg olyan sötét szépséggel, tragikus nonfigurativitással, mint a Fővárosi Képtárból kölcsönzött Kompozíció. Közben a festői szeszély vissza-visszatér a korábbi figurativitáshoz, olykor könnyedén picassós, olykor mirós, olykor csak egyszerűen dekoratív lesz, szemléltetve azt a mindent fogyasztó következetlenséget, amely Vajdán és Martynon kívül minden korai hazai absztraktot jellemez.

Nem sokat tudunk meg az ötvenhétben végképp Párizsba ment Rozsda Endre további tíz évéről. Két, a hatvanas évtizedben készült kompozíció (XO Galéria: Kristályosodó város; Ősz Amerikában) valami eddig nem látott koherenciára, végiggondolt, végigvitt tartalmasságra utal, egy valóban kristályos elemeket mély és feszes absztrakcióba rendező erőre. Alighanem ebből alakult ki az utolsó korszak kaleidoszkópos nonfigurációja. Mindenesetre: a hetvenes évektől - ez a periódus úgyszólván valamennyi színhelyen képviselteti magát - Rozsda minden képe mozaik-sűrű és mozaik-tarka lett. Legyen a cím Ophelie, Metropolisz vagy Kedvesem portréja, lényegében ugyanazok a meghatározhatatlan elemek ugyanazzal a megvesztegető színességgel töltik be a felületet. Színkavicsok, piros lemezek, kék gömbök és türkiz körcikkek, míniumos ívek és sárga napocskák, ezernyi azonosíthatatlan, de eleven, vibráló és gyönyörködtető építőelem.

Főleg gyönyörködtető. Mert ha olykor elmélyül is, tragikomikus játékossággá sűrűsödik is ez a kavalkád, mint az Első skótszoknyám groteszkjében (amelyben a nonfiguratívba kevert figuratív sem zavaró), a korszak megmarad a szín- és formakavalkádnál. Egy elmélyült Rozsda-monográfus egyszer majd fel fogja fedezni, hogy a késői képeknek milyen erős a rokonságuk Lentulov festészetével. Akkor is, ha a klasszikus orosz avantgárd kristálytörő-kristályhalmozó piktúráját jövővárás és Moszkva-szeretet feszíti, mozgatja és szorítja a századelőn.

A Rozsda Endre halálára emlékező kiállítások öt színhelyen, a Várfok, az XO, a Várnegyed és a Budapest Galériában, valamint a Francia Intézetben láthatók. Az utóbbi helyen fényképek, Rozsda olykor a Bauhaust, olykor Brassait, olykor a szociofotót idéző munkái.

A Budapest Galéria a negyvenes évek és az utolsó periódus műveit mutatja be