Semmibe foszlik
Amikor kijön Hajduk Károly a Kamra színpadára, a Khell Zsolt tervezte kopott pozdorja házsor elé, és arcán rejtelmes, sokértelmű mosollyal tisztálkodni kezd egy falikútnál, ellenállhatatlanul megcsap az az érzés, hogy ez nem az az ember. Oktalanság ugyan egy regény színi változatát az eredetihez hasonlítani (bár nem nagyobb, mint regényt színpadra gyömöszölni), de elkerülhetetlen.
Pláne, ha a regény hőse olyan markánsan egyedi, kissé titokzatos figura, mint Knut Hamsun 1890-ben megjelent regényének éhező hőse, a pályakezdő író-újságíró, aki nyomorúságát titkolandó és önérzetét is ápolandó, mindenkibe beleköt, mindenkit kioktat, mindenféle szerepekbe bújik, hogy valóságos állapotát elleplezze. Talán nem is csak az éhségét, hanem származását is, amiről ugyan szó nem esik a könyvben, a faluról jött vadembert. Valamit mindenesetre folyton kompenzál a nagy norvég író önéletrajzi eredetű hőse, amikor minden helyzetben a maga erkölcsi fölényét bizonygatja. Az erkölcsi fölény a komplexusa. Hajduk Károly alakításából meg éppen a görcsös bizonyításvágy hiányzik. Hajlékonyan, könnyedén játékos, szarkasztikusan intellektuális, miközben pokoli testi szenvedést titkol.
Ez a változat, a figurának ez a felfogása persze meggyőzhetne önálló létjogáról, magával ragadhatna egy másmilyen világba, meggyőzhetne egy másmilyen jellemről, mint amilyenről a regény beszélt. Hogy ez végül is nem történik meg maradéktalanul, arról a legkevésbé tehet a színész, aki árnyaltan és következetesen viszi végig azt az alakot, amelyet a szövegkönyv kijelöl számára. Elsősorban ugyanis a regényt színpadra író Forgách Andrásnak nem sikerül megbirkóznia a lehetetlennel. "Egyetlen hatalmas monológ az egész könyv" - szögezi le a szórólapon, az ebből adódó nehézségeket azonban azzal próbálja leküzdeni, hogy éppen a monológjelleget hagyja el. Eleinte néhány hagyományos "félre" tudósít a hős tényleges és megjátszott állapota közti eltérésről, később ezek is elmaradnak a többnyire anekdotikus jelenetekből. Márpedig a tudati folyamatok ábrázolása nélkül a főszereplő amúgy is váratlan cselekedetei elveszítik belső indoklásukat.
Ezen szürreális, álomszerű megjelenítés segíthetne talán. Ascher Tamás rendezése azonban éppen ott a legbizonytalanabb, ahol erre a leginkább lenne szükség, például a kudarcba fulladó szerelmeskedés jelenetében, amely pusztán a félszeg ifjú és szeszélyes nő közhelyét adja elő. Igaz, egyedül e kapcsolat minden rétegének és árnyalatának, sejtetett tartalmainak kibontásához egy egész színházi este sem feltétlen lenne elég.
A Katona József Színház persze nem tud önmagánál rosszabb lenni. Pontosan kidolgozott jelenetek, precízen körvonalazott figurák, remek apró portrék kárpótolják a nézőt. Szakács Györgyi találó jelmezeiben egy régi kispolgári világ pompás panoptikuma vonul föl. Bezerédi Zoltán hol akkurátusan gömbölyű főszerkesztő, hol a kártyaasztal mellől lustán vezénylő családfő, aki máskor a felesége kalandját élvetegen kukkoló férj. Fullajtár Andrea megvillan, mint pénzre-kéjre következetlenül, ám nagyszájúan sóvár utcalány, majd eljátssza az agyonhajszolt, szeszélyesen nagylelkű vagy éppen kiállhatatlan családanyát, aki mellesleg az alkalmi szextől sem riad vissza. Szirtes Áginak jutnak az aszott-utálatos öregasszonyok, Mészáros Bélának az erőtől, oktalan életkedvtől duzzadó figurák, Elek Ferencnek a méla-riadt kedvetlenek. Tenki Réka ifjú hölgyként ragyog.
Kitűnik a remek összjátékból is Kun Vilmos konok-öntudatos kocsisa és magatehetetlen béna vénsége. Keresztes Tamás pedig más stílusvilágot hoz a színre valamennyi egészen eredetien groteszk, a munkájába-feladatába belecsökött, belegörbedt, belefeszült figurájával.
Az előadás vége lényegesen eltér a regényétől. Az éhező hős nem áll be hajósinasnak, nem vesz búcsút szenvedéseinek városától, hanem szállásadóinak remekül eljátszott családi ribilliója közben eltűnik, csak kalapja és cipője jelzi, hogy nem elment, hanem elfoszlott a semmibe. Utólag rájöhetünk, hogy Hajduk Károly végig ezt játszotta célratörő pontossággal: kafkai abszurdot. Csak az alkalmas darab hiányzott.
