Már a kezdet kezdetén érezte: élvezi, ha kacagnak azon, amit előad. Például szülőfaluja, a Beregszásztól pár kilométerre eső, ezer lakosú Sárosoroszi közössége az iskolai ünnepségeken. Később a közeli Nagymuzsaly falusi középiskolájában az irodalmi heteken nem csak Petőfit, Aranyt, Adyt szavalt, de olyan szövegeket is előadott társaival, amit maguk írtak, rendeztek. Ha megfeszül, sem emlékszik konkrétumokra, de arra igen, hogy az iskolatársak jókat nevettek. Ez eufória volt. Tanultak, csináltak időnként valami színházfélét - és fociztak. Nem járt színjátszókörbe, a szavalóversenyen is rosszul szerepelt. 1989 márciusában a magyartanárnője, bizonyos Vidnyánszky Éva néni mégis biztatta az akkor még igencsak vékonydongájú, százötven centis Zsoltit: magyar színészosztály indul Kijevben, jelentkezzen.

Az osztály összetoborzása egy akkor mindössze harmadéves rendezőtitánra (történetesen a magyar tanárnő Attila nevű fiára) volt bízva. "Láttam őt párszor húsvétkor locsolózni Orosziban, az utcánkban. Aztán ott álltam ezelőtt a bozontos, farmerzakós, tornacipős, szakadt fickó előtt. Elmondtam egy monológot, amellyel a falumban nagy sikereket arattam. Másodpercek alatt lealázott, Évike néni meg kétségbeesve mondta neki, hogy ez még gyerek, ezt nem szabad." De bárhogyan viselkedett is az az alig hét évvel idősebb alak, Trill látta a szemében, hogy csak huncutkodik. Vidnyánszky így emlékszik vissza: "Olyan tehetséges volt, hogy az első perctől tudtam: felvesszük."

Azóta húsz évet húztak le együtt, szinte napi kapcsolatban. "Olyan ez, mint egy szerelem és egy házasság. Volt benne mosolyszünet és szakítás is. Néha azt érzem, mintha mi színészek az ő látomásaiban születő figurák volnánk. Valahol ott vagyunk őbenne." S hogy Trillt milyen színésznek tartja Vidnyánszky, azt (fő)szerepek sora mutatja olyan általa rendezett darabokban, mint a Szentivánéji álom, a Gyilkosság a székesegyházban, A szarvassá változott fiú, a Karnyóné, a Tóték, a Három nővér, Az ember tragédiája, a Bánk bán, az Úri muri. A jeles kritikus, Koltai Tamás a közelmúltban azt írta róla: "szakmai tudása tökélyre jutott, gyakorlatilag bármit meg tud csinálni." Az idei POSZT-válogató, Janisch Attila filmrendező pedig így indokolta, miért esett a választása a debreceni Oblom-offra: "Az első ok Trill Zsolt volt. És kész."

A szülei azt szerették volna, ha állatorvosnak tanul, és többre viszi náluk. Az édesanya háztartásbeli volt, meg a kolhozban dolgozott, az édesapa szobafestő, nyaranta a fiú beállt mellé inasnak. De soha nem akarták a színészetről lebeszélni - '89 júniusában sem, amikor vagy negyvenen mentek Kijevbe, hogy az egy hónapos Vidnyánszky-féle felkészítés után eldőljön: ki folytathatja a főiskolán? Életében először akkor látott igazi színházat. Meg büfét. Ahol Coca-Colát és Fantát kapni. És áhítattal figyelte, hogy este hét órakor bezárják a kapukat: az előadást nem zavarhatja meg senki és semmi. Mert a színház olyan, mint a templom.

Amilyen jól érezték magukat a kijevi főiskolán az ukránok között, olyan idegenek voltak mint "kijeviek" és "külföldi-magyarok" három pesti szemeszterük alatt a Színművészetin. Pedig tele voltak várakozással. Hogy azzal a színházi világgal találkoznak majd, amelyet nekik, odaát a televízióban látott nagyok - Latinovits, Sinkovits, Törőcsik és a többiek - személyesítettek meg. "Azt gondoltuk, hogy majd megváltozik az életünk. Hát nem változott meg." Hamar világos lett számukra: a tucatnyi, tájszólásban beszélő kárpátaljai nélkül is sokan vannak a kis magyar színházi piacra. Ami később beigazolódott: 2006-tól, amióta öt beregszászi színész is tag a Vidnyászky igazgatta debreceni Csokonaiban, nemegyszer megkapták: a magyarok elől veszik el a státust. A felhánytorgatóknak tartogatja keserűen ironikus köszönését: Szevasztok, magyarok!

A kijevi végzéskor, '93-ban mind a tizenheten otthon maradtak Beregszászban, az ígéretek földjén. Mert ígértek nekik színházépületet, próbatermet, színészlakást, fizetést. Egyikből se lett semmi. Az első fizetése '94-ben ezer forintot ért! De a nyomor nemcsak az akkor már Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház névre keresztelt, infrastruktúra nélküli intézményt sújtotta. Az ungvári Ukrán Drámai Színházban is nagykabátban ültek a fagyos nézőtéren, miközben Trill félmeztelenül mondta Adam Mickiewicz Ősök című szellemidézésének negyvenperces imáját. Mivel Beregszászban nem volt hol játszani, járták a falvakat, felléptek művházakban, óvodaudvaron, templomokban. Maguk építették a díszletet, ők adták a műszakot. És előadás után a társulat vezető színésze is pakolta a cuccot a rossz Ikaruszra - amikor már az is volt nekik. Azon zötykölődtek keresztül a fél világon: Lembergtől Gyuláig, Kisvárdától Torunig, Zsámbéktól Tbilisziig, de vendégeskedtek a színházi guru, Anatolij Vasziljev moszkvai teátrumában is. Ha az ember erről a vándorszínészi nyomorúságról kérdezi, ő csak legyint, és inkább arról beszél: hihetetlen szabadságban éltek.

Ezt a szabadságot, no meg az azzal járó pénztelenséget és a megpróbáltatásokat az eredeti csapatból másfél év után csak öten vállalták tovább. "Ennyi emberrel már lehet színházat csinálni!" Az egyik maradó Szűcs Nelli volt. "Meghívott teázni, azóta vele vagyok. Így aztán ez a rendkívül tehetséges nő nemcsak a színpadon a társam, hanem az életben is." Amikor Trill a budapesti Új Színházban játszott, a nagyobbik lányuk, Helga már megszületett, pár év múlva pedig jött Bertalan, és a kollégák "gyerekszásziak"-nak becézték a folyton Pest-Beregszász közt ingázó párost. Tavaly tavasszal az Úri muriban játszottak együtt, novemberben pedig a Fodrásznő című kortárs orosz darab bemutatójára készültek, Nelli főszereplésével. Ám Trill a próbán leesett egy több méter magas díszletről és darabokra zúzta a könyökét. A kényszerű halasztás után a közös premier május 8-án lesz a Csokonai Színházban.

Életében egyszer volt nyaralni, 2005 szeptemberében. Törökországba indult a család. A reptéren levett egy újságot a standról, kinyitotta - és most is röhögnie kell, ha arra gondol, amit a vezércikk taglalt: vajon sztár-e Trill Zsolt? Egyszerűen nem érdekli. Ahogy a mozi körüli felhajtás sem. Szívesen filmez, mert akkor kimozdul, sok érdekes arccal találkozik, mint Mundruczó, Kamondy vagy Zsótér. Ráadásul ilyenkor jól is keres. A Kaméleon sikerének őszintén örül, ahogy annak is, hogy nem neki kell sorra interjúkat adnia, és fotózásra járnia. "Van, akinek ez a munka része, nekem: nyűg." Maár Gyula fekete-fehér Töredékje meg hiába jó film, olyan kevesen látják, hogy szinte nincs is.

S hogy mik a céljai? Néha jó rendezésekben játszani. Mert képtelenség, hogy minden darab egyformán jó legyen. A színház nem futószalag. Ezt is meg kellene értetni a közönséggel. És azt is, hogy az ő színháza nem a kicsit épp aznap este reprezentálni vágyók szórakoztatására való. Van arra számos sokkal célravezetőbb lehetőség. Szavai egy régebbi Vidnyánszky-interjúra rímelnek: "Csak szórakoztató színházat csinálni: gyávaság." Trill úgy véli, a színház újra szakrális hellyé válhat, mert csak itt személyes az élmény. A nézők nem a vágóasztalon készült filmet, nem a bulvárinterjút vagy a címlapfotót látják a színpadon, hanem: őt magát. Az aznapi Trillt. De az élményért közösen kell megdolgoznia a színésznek és a nézőnek. "A munka pedig még soha senkire nem hozott szégyent."

Naiv volna? Mindegy. Így él. Ebben hisz. S ha nem próbál, forgat vagy játszik, megy haza a családdal Beregszászba és Sárosorosziba - "nyaralni".

A nézők nem a vágóasztalon készült filmet, nem a bulvárinterjút vagy a címlapfotót látják a színpadon, hanem: őt magát.

Trill Zsolt úgy véli, a színház újra szakrális hellyé válhat, mert csak itt személyes az élmény.