Költészetét a megélt és végletesen beteljesített sors - vagy sorstalanság - felől olvassuk. Nincs olyan sor, amit - paradox módon - ne ez az árnyék világítana meg. Igazságtalan lenne mindez? Hiszen a költőt mégiscsak a nyelve, okosan megválogatott és beosztott eszközei, az általuk kifejezett világlátás, netán hibái, tévedései emelik költővé, és nem a történelembe oltott vakszerencse szüli. A vakon kaszaboló végzet.

Az ezredfordulón a kolozsvári Korunk játékra invitált száznál is több költőt, írót, kritikust, szerkesztőt: állítsák össze a maguk tízes listáját a huszadik század legszebb verseiből. Az összesített "top ten"-ből kilenc említéssel épphogy kimaradt a Hetedik ecloga. Radnótit különben a válaszolók mintegy harmada vette fel a listájára, ám igen sokatmondó, hogy a leggyakrabban említett, vagyis a leginkább fontosnak és maradandónak érzett versek az utolsó két év terméséből kerültek ki: Erőltetett menet (5 említés), Levél a hitveshez, Á la recherche... (3), Sem emlék, sem varázslat; Nem tudhatom, Páris (2). A listára felkerülő legkorábbi versek is csak '38-ig nyúlnak vissza (Himnusz a békéről, December)! S persze akadnak szerelmes versek is az említettek között (Hasonlatok, Két karodban, Tétova óda), ám igazából ezek is a gyanúnkat igazolják: a szerelem, az élet apró örömei, egy suttogó faág vagy a csöndesen hűlő szilvalekvár íze is a mindezt elpusztítani igyekvő borzalmak felől nyerik jelentőségüket. Mintha elvesztésük embertelenné nőtt kockázata segítene felismerni és kimondani őket, olyan természetességgel és pontossággal, amire költőként mindig is vágyott. "A vers úgy alakul ki - írja Naplójába '41 novemberében -, mint a vízcsepp. Összegyűl a víz, formálódik, nyúlik, majd leszakad s tökéletes csöppé alakul hulltában." Vagy egy francia barátja bőrében ingerülten kiált fel az Ikrek havában: "Nem, még nem vagyok költő! Még nagyon foglalkoztat a nyelv, akadályokat gördít elém, rosszindulatú és makacs. Még érezni a versen, hogy írták. Még sok benne a mutatvány, a bűvészet. (...) Úgy fejezze ki az érzelmeket a vers, mint egy fütty, egy jajszó, vagy egy csuklás borozás után." Kérdem még egyszer: igazságtalan, hogy ezt a nyelven túli jajszót halljuk ki immár minden verséből? Hogy épp a fájdalmas kiáltás ereje tüntessen el minden bűvészkedést, trükköt és verstant, s így végül a vágyott, eszményi verssé (vízcseppé, kő nélküli katedrálissá) emelje a leírhatatlant? Vagyis: akkor teljesedjen ki az ars poetica testetlen ragyogása, amikor égen és földön, keleten és nyugaton minden a vers ellen dolgozik?

Jól ismerjük Adorno mondását, hogy Auschwitz után többé nem lehet verset írni. Kertész Imre ezt így módosítja: Auschwitz után - s ide most bele kell érteni mindent, a barakkoktól a marhavagonokon át a munkaszolgálatig - csak Auschwitzról lehet verset írni. Még akkor is, ha mindezzel egy igen súlyos ellentmondást vállalunk föl: "a Holocaustról, erről a felfoghatatlan és áttekinthetetlen valóságról egyedül az esztétikai képzelet segítségével alkothatunk valóságos elképzelést". Viszont elgondolni a Holocaustot olyan szellemi feladat, ami csakhamar agyonnyomja a gyengébb vállú alkotót: mozdíthatatlan és súlyos teher. "Mivel megtörtént, még elképzelni is nehéz" - írja le Kertész többször, esszében és regényben is az életmű talán legfontosabb mondatát. Radnóti legfontosabb versei viszont megint csak átfogalmazzák a kérdést: és Auschwitz közben lehet-e írni? Amikor a képzelet felmérni sem képes az irdatlan súlyt, amikor nincs tere hátralépni és méricskélni, mert egész egyszerűen ott fekszik alatta? Akkor vajon lehet? Radnóti úgy válaszol, hogy ideje sem volt megfogalmazni a kérdést. Sorsában nem a szó halálát vagy tagadását látja, hanem az embertelenség mindenkori kihívását a képzelettel és így láttató erővel bíró alkotóval szemben. A tanú valósága és képzelete az övé. A súly fájdalmas közelsége, az azt emelő erő reménybeli távolsága, amelynek segítségével groteszk Münchhausenként szabadítja ki magát a minden emberi valóságot tagadó és mégis létrehozó fogolytáborból. Amit akkor is ki kell fejezni, esztétikummá emelni, ha a megnevezés tárgya épp zsigerből tagad mindenféle esztétikumot. Vagy másképpen: önnön gyűlöletének szépségében él. Mert nem a hallgatás a legfőbb veszély, hanem ha az embertelenség szülte otthontalanság a szavakba is belopózik. Azt hiszem, ez minden felejtés előfeltétele.

Talán ideje kicsit másképpen olvasni Radnótit. Nem engedve a felkínálkozó értelmezések szirénhangjainak. Ne legyen se hős, se mártír, se idegen, se ízig-vérig magyar. Ne legyen költő. Úgy olvassuk, ahogy ő találta meg minden versében az egyetlen lehetséges otthont. Azt, amit se zsidósága, se katolikus hite nem adhatott meg. Előbbi nem is hívja, utóbbi ellöki: vallásgyalázással vádolják már pályája legelején. És a nevekben folyton újratermelődő otthontalanságok... Nem volt jó Glatternek és nem volt jó Radnóczinak (ezt a magyarosítást engedélyezték neki hivatalosan), mint ahogy a műfordítás alkalmi védelmére hagyatkozó és a kényszert kifigurázó Eaton Darr is kibabrál vele (a tréfás alteregó verseit nem publikálja a Nyugat). Egy olyan hazában, amely kínos különbséget tett magyar költő és magyarul író költő között, nem is nagyon maradhat más választás, mint a pusztítással fenyegető, felvállalt otthontalanság. De nem. Ő nem ezt az utat választotta. A legkisebb hazához ragaszkodott: a megnevezhető bokorral, árnyékot adó gyümölcsössel és az ismerősökkel teli utca által körülhatárolt, tovább már nem osztható hazához. Ami másnak puszta térkép, kipipálható látvány, pántlikás pátosz, és ami csak egy versben, a szögesdrót mögött tágulhat egy egész, lakható, élhető világgá. Talán ezért utasítja el a Lengyel Balázs által felkínált, menekülésre használható iratot negyvennégy áprilisában. Csak ennyit mond: "Nézd, nekem az egészben a magyarság sorsa fáj a legjobban. Mi lesz ebből az országból?"

Vajon van válaszunk a kérdésre? Legalább pillanatnyi otthonosságot nyújtó feleletünk? Dúdol valamilyen vers a fejünkben? Vagy már csak kövek és szavak maradtak, egy valamikori katedrális kavicsai?

Auschwitz, igen, nem.

A költő szobra Borban, az egészségház előtt