Az 1978-ban Philadelphiában született, New Jersey-ben felnőtt, eredetileg angol tanárnak készülő Amos Lee kezébe mostohaapja nyomta az első akusztikus gitárt. Miközben a University Of South Caroline-ra járt, egy dzsesszlemezekre szakosodott boltban vállalt állást, ahol saját állítása szerint Thelonious Monk és Miles Davis albumai hatották rá a legjobban. Saját kedvtelésére írt dalaihoz azonban máshonnan merített ihletet: azok már akkoriban is főként soulból, countryból és rhythm and bluesból táplálkoztak. Alkalmanként játszogatta is őket baráti körben meg helyi kocsmákban, de Amos Lee ekkor még nem gondolta komolyan, hogy a zenére teszi az életét. Az egyetem elvégzése után visszatért szülővárosába, beállt tanítani egy általános iskolába, s még további két évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a benne feszülő zenék és energiák kellően karakteresebb formát kezdjenek ölteni. S ekkor döntött úgy, hogy inkább pályát módosít.

Első, saját dalokat tartalmazó EP-jét 2003-ban jelentette meg, még magánkiadásban. Erre figyelt fel Norah Jones, aki rögvest fel is kérte, hogy játsszon előtte a 2004-es turnéján. Viszonzásként pedig több dalban is zongorázott és vokálozott Amos Lee 2005 márciusában a Blue Note-nál megjelent bemutatkozó albumán. Ami jelentősen segítette abban, hogy bizonyos ajtók könnyebben nyíljanak meg előtte, például így kerülhetett be a legnézettebb tengerentúli televíziós talkshow-kba. S miután Lee tényleg tudott valamit, nemcsak állították róla, fellépései hallatán amerikaiak százezrei kapták fel a fejüket, és vették meg bemutatkozó lemezét. A Rolling Stone magazin beválasztotta az év tíz felfedezettje közé, Merle Haggard és Bob Dylan is magával vitte aktuális turnéjára, egyik dala, a Colors a népszerű tévésorozatban, a Doktor House-ban is többször felcsendült.

Lee sikerének titka talán szintetizáló erejében rejlik, általa a hetvenes években virágkorát élő, a Crosby, Stills, Nash & Young, illetve James Taylor és Jackson Browne fémjelezte amerikai fehér folkos szerző-előadó vonulat kapott új erőre. Tiszta, lágy akusztikus hangzás, lassú vagy legfeljebb középtempóban ringó dalok, balladisztikus hangvétel, egyenes ívű dallamokkal, elgondolkodtató és remekül formázott szövegekkel. Mindezt olyan expresszív énekhanggal és remek "time"-mal előadva, hogy nem csoda, hogy 2006-ra Amos Lee-t mindenki az új folkénekes generáció egyik legtehetségesebb képviselőjeként ünnepelte. Az ekkor megjelentetett Supply And Demand csak tovább erősítette pozícióját. (Róla amúgy az egyik dal felcsendül a Norah Jones főszereplésével készült Wong Kar-Wai moziban, a My Blueberry Nights-ban is.)

S amikor már úgy nézett ki, hogy Lee kellően bejátszotta a maga helyét, s ráült arra a vonatra, amelyen már csak arra kell vigyáznia, hogy le ne essen róla, tavaly előállt egy olyan harmadik albummal, amely némiképp felülírta a róla addig kialakult képet. Zenéjében ugyanis markánsan megjelent a rhythm and blues, aminek hatására a Last Days At The Lodge-on egyes dalok sokkal groove-osabbak, karcosabbak, harapósabbak lettek. Mint például az albumot nyitó Listen, a féltékenységről szóló Truth vagy az indulatos Street Corner Preacher. De persze ott van rajta a régi Amos Lee is, mindenekelőtt a Won't Let Me Go-ban, a Baby I Want You-ban vagy a Jails And Bombsban. S miközben régi rajongói (és egyes kritikusok) éppen azt nem értik, hogy a már jól bevált formulát és hangvételt minek kell így bolygatni, a Last Days At The Lodge éppen azt illusztrálja, hogy Amos Lee-ben még nagyon sok rejtett tartalék van.