Az 1967-es születésű Johan Inger táncos-koreográfus öt évig volt a társulat művészeti igazgatója, tavaly óta szabadúszó. Egymástól gyökeresen különböző, sziporkázó munkáit látva úgy hiszem, palacsintát lehet sütni a fején. A Holland Táncszínháznak (NDT) készített, 2002-es Empty house-t kedvenc zeneszerzője, Lajkó Félix muzsikájára komponálta. Vonzódásából kitűnhet, nem kimondottan mulya-bamba alkat. A szélsőséges, hirtelen ritmusváltásokkal dolgozó, egyszerre nyers és lírai, folkhatású opus magába sűríti az oeuvre alapmotívumait: a különcséget, a kívülállást, a deklarált kötődések elutasítását. A térben egy hullámzó és egy pörgő-forgó, fehér vászonfüggöny, amely rejtekül is szolgál. A hat férfi és négy nő, akár egy - kifinomult megjelenésű, nett - törzs tagjai. A szabadulás, kitörés vágya azonban erősebb, mint az összetartozásé. Két ellenkező nemű különösen viszolyog a muss-rítusoktól, és, bár rokon lelkek, egymáshoz sem tudnak közel kerülni. Az érzéki, egyszerre barbár és előkelő darab kivételes muzikalitásról tanúskodik: a káprázatos, vonzó egyéniségű előadók - közöttük is a fenséges Luis Alberto Rodriguez - szinte taktusról taktusra táncolják le Lajkó zenéjét; bőrük alatt a ritmus.

A 2005-ös Negro con Flores thriller- és burleszkelemekkel vegyített, eszelős groteszk, Stefan Levin nyugtalanító szerzeményére. A térben villogó tévékészülék, sínen futó neon, és egy fölülről leeresztett lámpa. A zilált kvartett buggyos gatyás, üdítően alternatív tagjai különös tevékenységeket folytatnak, melyet mintha zárlat vagy áramkimaradás zavarna meg. Egy túlmozgásos lány gyorsgyaloglással rója a köröket, az egzaltált Shumpei Nemoto földbe szúrható, vörös művirágokkal szaladgál, majd kiterül a földön. Míg hórihorgas nemtársa egyre csak a lámpabura felé törekszik, akár egy hibbant lepke: a férfiú az izzónál melegszik, arcát süttetve. Hamarosan szilaj viaskodás veszi kezdetét: ki birtokolja az enyhet adó, mesterséges fényt. Az intimitást, a meghittséget mindenki az élettelen, elektromos világítótestből csiholná ki.

Az NDT-nek megálmodott, 2001-es Walking Madet, Ravel Bolerójára akár René Magritte vásznai ihlették volna. Inger karakterei mind elveszettek abban a közegben, ahová mintha véletlenül cseppennének. A nézőtér felől színpadra érkező, kalapos, szürke felöltős férfi egy idegen univerzumba lép be. Amely kisvártatva olyannak tűnik, mint egy zárt intézet. Öt, szürke uniformist viselő férfi csábít el, kerít be, majd üldöz három fehérnépet. A betolakodó időre csatlakozik a hadhoz, erőtől kicsattanó, fergeteges csoportos koreográfiákban vállalva részvételt. E fojtogató, ám komikus epizódokkal tarkított, szürreális lidérc - meg-megszakított zenével - a tudatalatti rémséges kivetülése. A zakatoló elméjű Johan Inger szorongató világában két síkon zajlik az élet; állandó a határátlépés, minden átmeneti, mindenki látogató.

A zsigerileg jelenidejű Cullberg Balett kifogástalan színvonalú, ragyogó látványú, élmény- és képzeletdús föllépése a nagyvonalúság magasiskolája.

Kifogástalan színvonal, ragyogó látvány