Bár ha jobban meggondoljuk, voltak figyelmeztető jelek: a bejáratnál igencsak vegyes közönség várta türelmesen, hogy átjusson a motozóembereken meg a jegyellenőrzésen. A tűsarkúban, karján hatalmas retiküllel botladozó cicababát nehéz lett volna elképzelni, amint ugrálva és csápolva énekli a Bad Boys Running Wildot, de nem igazán illett a képbe a fiatal punklány, az inges-zakós középkorú üzletember, vagy a szolid nagymamakülsejű néni sem. Persze, a külső nem feltétlenül tükrözi, ki milyen zenét hallgat, és a fent említett öltözékekben is bárki jól érezheti magát, ám a közönség reakciója végül is balsejtelmeinket igazolta.

Nem sokkal kilenc után az új lemez első dala, az Hour 1 felpezsdítő ütemeivel elkezdődött a koncert, de némi, időről időre ellanyhuló tapsot és kiabálást leszámítva még akkor sem igazán mozdult meg a közönség, amikor olyan, pókerarccal végighallgathatatlan dalokat játszottak, mint a 321. Bár a körülöttünk többnyire mozdulatlanul álló, legfeljebb szolidan bólogató embereket látva mégis azt kell, mondjam, vannak, akik képesek rezignáltan végighallgatni.

Csak azt nem értem, mit kerestek akkor egy hard rock zenekar koncertjén.

Az első háromnegyed óra szünet nélküli dübörgése után bekövetkező akusztikus-lassú blokk alatt aztán megsejtettem a választ: a rádiókban ma is játszott balladákat, mint a Send Me An Angel, vagy a You And I, még ez a közönség is énekelte.

Vagyis két magyarázat lehetséges: vagy csak ezeket a dalokat ismerték, vagy az ott lévők kilencven százaléka túl fáradt volt. Az előbbire tippelnék, mivel időnként, például amikor a dobos James Kottak hihetetlen dobszólója után megmutatta a hátára tetovált rock & roll feliratot, a közönség mégis képes volt rajongóként viselkedni. Tombolt, tapsolt, fütyült, kiabált.

A másfél óra után kezdődő ráadásban hangzott el a Wind Of Change - ezt szintén mindenki kívülről fújta. "Meglepetésként" ennek a dalnak a végén érkezett meg a két vendég, Kóbor János és Molnár György az Omegából. A magyar és angol szöveggel előadott Gyöngyhajú lány/White Dove után Kóbor énekelte az egyik legnagyobb slágert, a Big City Nightsot - erre azért jobban megmozdultak az emberek, és a Rock You Like a Hurricane alatt már szinte elragadtatták magukat. Még egy rövid, második ráadást is kiharcoltak a több mint kétórás koncert végén.

Pedig a hannoveri fiúk, élükön a még mindig remek hanggal bíró Klaus Meinével az első perctől kezdve mindent megtettek ezért: ugyanolyan tűzzel és lendülettel játszottak-énekeltek, mint húsz éve, amikor százezrek előtt léptek fel.

Nem rajtuk múlt, hogy rock-hurrikánjuk későn ért célba.

Lendületben