Hajlamos vagyok besétálni Böhm György csapdájába, és rendezései alapján elfogadni, hogy ő már valóban olyan szinten tehetségtelen, hogy megengedheti magának a lustaságot. Minek igyekezne, attól még nem lesznek értelmesebbek a munkái. Most ment a MüPában a Háromgarasos opera. A háttérben vetítésekkel, ha nem régi filmekből voltak részletek, akkor nagyon eredeti ötlettel koldusokat mutattak a pesti utcán. Talán ha sikerült volna valahogy három garast is filmre venni, még kifejezőbbek lehettek volna a képsorok. Az előtérben operaénekesek vacsorázgattak egy hosszú asztal mögött, és akinek énekelni kellett, az felállt, dalra fakadt, aztán leült. Volt narrátor is Kocsis Gergely, akinek azt kellett eljátszania, hogy egyre részegebb az este során, hogy ez pontosan miért jó és mit fejez ki, azt nem tudom megmondani: talán Kazal László Szüreti bórkóstoló című magánszámát akarta másfél órára széthúzva bemutatni.

Azt mindenesetre nehéz lenne ráfogni erre a rendezésre, hogy csak a munka hiányzik belőle, és ha még öt próba van, akkor már egészen más. Ezért tényleg kár lett volna Böhm Györgynek belerokkannia a munkába. De vannak egyéb figyelembe veendő érdekességek is. Mondjuk: elkezdődik a darab, jön az énekes, belefog a Cápadalba. Énekel, közben fölhúzza az orrát és vicsorog. Lemegy így egy strófa. Aztán még egy. Aztán még egy. Világos, hogy ez már így marad, ez a mára kieszelt kifejezés, valami férfias keménység vagy nemtörődömség, pontosan nehéz megállapítani, mert alapvetően mégiscsak orrhúzás és vicsorgás. Mindenesetre ilyenkor úgy érzi az ember, hogy ha volna rendező, vagy ha van, és esetleg figyeli is a próbát, ilyenkor szól, hogy ez így nem lesz jó, kevés, egyhangú, nem vezet sehová. De nem szól, ami azt jelenti, hogy a darab kétszeresen nem kezdődik el: egyszer akkor nem, amikor a nyitány a maga harsányságával nem csörömpöl bele a koncerttermi csöndbe, mert ahhoz túlságosan is óvatoskodva kezdődik el, egyszer meg a nyitódalban nem.

Azért volt különlegesen kártékony az este, mert a kiindulási pont helyesen lett meghatározva. Van egy darab, amelyről a magyar közönség azt képzeli, hogy ismeri, pedig soha nem hallotta. A Háromgarasos vagy Koldusopera soha nem hangzik el az eredeti hangszerelésben, az eredeti hangnemekben, terjedelemben, a színház miatt folyton engedni kell a zenéből, belepiszkálnak, húznak, kihagynak, átcserélnek, machinálnak. Legyen hát egyszer, legalább egy estére valódi opera, ahol a partitúra az alap,
a sérthetetlen, minden egyéb csak másodlagos.

A minden másodlagost sikerült megvalósítani. Még túl is teljesítették. A számokat eléneklik, a szövegeket tudják, akik tudják, akik nem, azok németesen krahácsolnak, vagy azt sem. Bejelentik, hogy Rozsos István betegen is vállalja a fellépést, de hogy ő és Mészöly Katalin miért énekel kottából, azt nem magyarázzák meg. És még így is Mészöly Katalin és Kováts Kolos az, aki képes valamilyen kapcsolatot teremteni a közönséggel, a fiatalabb korosztály csak sétálgat a színen és magának énekel, vagy talán egymást szórakoztatják. A közönséget nem, az biztos.

Ez is elidegenítő effektus: a nézőket idegenítik el a darabtól és a szerzőktől. Az ember a végén csak azt nem érti, hogy Weill és Brecht hogyan volt képes ennyire gyenge és unalmas darabbal világhírűvé válni. Vagy mégsem bennük van a hiba?