Beszédes a díszlet. Nem a teljes pompájában ragyogó bécsi császári udvart mutatja, hanem a lepusztult, lecsupaszodott utókort. Az ablakok helyén üres nyílások, a stukkók helyén csak a rajzolatuk, vonalvezetésük látszik. Plafon nincs, de nemcsak azért, mert már jó ideje nem divat, vagy mert Salieri, a főszereplő folyvást magával az Istennel perlekedik, hanem mert már rég beomlott. Egy darabja még tartja magát, oldalról szinte rálóg a semmiben függeszkedő csillárra. A tervezőtől, Vereckei Ritától tudjuk egy interjúból, hogy lebontásra ítélt színház fényképe adta az ötletet. A hátsó fal néha szétnyílik, a tér kitágul, vetített kulisszáknak, árnyjátéknak ad helyet. A ruhák, parókák, főképp a valószerűtlenül magasra tornyozott frizurák (ugyancsak Vereckei Rita elképzelése szerint) ironikus túlzással, mintegy felbomlásában idézik Mozart, Salieri, II. József korát. Hiszen egyfelől 1825-ben vagyunk, Salieri halálának évében, másfelől alighanem sokkal később, amikor már ez az egész rémromantikával átitatott rokokó történet rég a múlté. Salieri ma, ott a kecskeméti színházban tapogatózik elő a függöny mögül, hogy teljes világosságban nekünk kezdje el mesélni életét. És ugyanígy is jut el a végére.

Bagó Bertalan rendezése mindezzel együtt sem akarja többnek mutatni Peter Shaffer darabját, az Amadeust, mint ami. Nem keres benne nagyobb mélységeket és bölcsességeket, mint amelyek benne vannak. Ügyes, túlságosan is precízen kiszámított drámai konstrukciót mutat, remekül föltupírozott közhelyes példázatot a középszer és a zseni közötti különbségről. Salieri e szerint alkut kötött az Istennel, hogy erényes, szorgalmas életvitele fejében zenészi hírnevet kapjon cserébe. Ám Isten Mozartot választotta megnyilatkozása eszközének. Így neki nem maradt más, mint életében gáncsolni diadalmas vetélytársát, halála után pedig fölkapaszkodni múlhatatlan dicsőségére. Maga terjeszti el a gyilkosság, a mérgezés gyanúját, így örökre összekapcsolva nevét Mozartéval.

Kiszámítottan kényes szerep a Salierié. A középszerűség óriása, tragikus hőse ő. Bravúrokra csábít, merthogy belső logikája csavaros, de nem különösebben mély. Kőszegi Ákos részvéttel, empátiával ábrázolja az adottságainál nagyobbra törő, képességei és ambíciói között vergődő embert, akinek csak az adatott meg, hogy felismerje a nagyságot, így nemcsak középszerű, de ennek tudatában is van. Mozart szerepével akkor is sikert lehet aratni, ha pusztán egy kedves, éretlen fiatalembernek játsszák. A géniuszt úgyis az időnként megszólaló zene jelzi. Szemenyei János ennél többre képes. Nemcsak színészi egyénisége legalább olyan érdekes, markáns, mint az arcberendezése, hanem remekül zongorázik és jól énekel, színpadi zenéket, musicaleket szerzett, továbbá sok egyéb közt ifjú kora és gyerekes külseje ellenére volt már III. Richárd is. A fegyelmezetlen, önkorlátozásra képtelen zsenit kimunkált szertelenséggel jeleníti meg, refrénszerűen visszatérő, nyerítésbe hajló vihogása nem csak az udvari viselkedési normákat sérti. A zseni túlzásait eltúlozza, szenvedéseire rájátszik, miközben mindig mélyen őszinte, vagy az szeretne lenni. Mozartja a zenében nem tudja elhibázni, az életben nem képes eltalálni a helyes hangot. Kiss Jenő természetesen viseli a császár tompultság és bölcsesség között egyensúlyozó jellemét.

A játéktér fölé belógó födémdarab Mozart halálakor a padlóra ereszkedik, majd viszszaemelkedik a magasba. A díszlet játssza el a darabnál igazibb tragédiát.

Mozart (Szemenyei János) a zongoránál, Salieri (Kőszegi Ákos) a háttérben