Sajó-menti Grasevina
"Kurva hideg van. A végén / sírba dönt a tüdőgyulladás. / Unom már ezeket a búcsúztatókat. / Még jó, hogy minden hulla: más." Milyen jó elmerülni a Sajó László sorai nyomán belém bújó dekadenciában, verőfényes szombat délután, egy amerikai gyorsbüfében, amerikai mód derűs polgártársak között akciós junk foodot majszolva a halálról olvasni, mormogni vagy csak szomorkodni némán.
Irodalmi sétára és költészeti fesztiválra indulás előtt kell az alaphang.
A külső belvárosban, nagy fekete merdzsóból viszont a Leon, a profi főtémája mellett bősz telefonba káromkodás hallatszik. A Gát utcai József Attila-emlékhely udvarán vegetáló tujába meg kólásdoboz szervült, az egyemeletes önk. bérház korlátjain lepedők, könnyű, fehér ruha és gyereksírás szárad.
Az összesen körülbelül húsz érdeklődő türelmesen várja, hogy kezdődjön a József Attila egykori lakhelyeit érintő irodalmi séta. Losonczy Attilával, az emlékhely igazgatójával indulunk bejárni a IX. kerület egy kis részét. Születésétől 1920 elejéig igencsak szoros a kapcsolat a költő és a kerület között. A legtöbb helyen csak nagyon rövid ideig élt József Attila, már ha élésnek lehet nevezni a zsúfolt és férges szoba-konyhákban létezést. Gát utca, (egykori) Gyep utca, Tűzoltó utca, Ferenc tér, Bokréta utca - nincs idő végigjárni az összes lakhelyet, tán több mint két tucat is van belőlük. Losonczy mindenesetre minden megállónál böcsülettel elmondja, mikor élt ott a költő, s idéz néhány jellemző momentumot, forrásmunkát a körülményekkel kapcsolatban. Mire a Kálvin térre érünk, a csapat a felére olvad, a templomba, ahol József Attilát, na, oda momentán nem tudunk bejutni.
A Ráday Képesházba viszont csont nélkül. Délszláv irodalmi keresztmetszet vázolódik felfelé, a Radics Viktória és Balázs Attila által moderált beszélgetés címe: Cinóber - kvartett a tiszta költészetről. Orbán György, a fesztiválnak otthont adó Ráday Könyvesház igazgatója, az április 15-19-ig tartó hepening főszervezője elmondja: a hetedik alkalommal megrendezett Europoetica néhány éve szisztematikusan igyekszik felderíteni, mi történik a poézis terén tőlünk délre. Szombat délután például a beszélgetés címét adó verskötet szerzője, Marija Simokovic szabadkai költőnő, valamint Ervin Jahic zágrábi poéta, Ljubeta Labovic montenegrói költő és Mihajlo Pantic szerb prózista a Ráday vendége, a szerzők rövid anyanyelvi felolvasásait Nagypál Gábor magyar interpretációja teszi érthetővé a szerbül és horvátul, esetleg montenegróiul nem beszélő jelen lévők számára, akik amúgy meglepően kevesen lehetnek: a legtöbben már Radics Viktória tolmácsolása előtt is értik a poénokat, a riporter ettől kicsit kínban van, mert ő meg nem. Ha rögtön nem is érti, érezni azért nem rest a gyönyörű szláv ritmust, úgyhogy ettől megnyugszik kicsit.
Szó esik a tiszta költészet mibenlétéről (a konszenzus szerint csak ilyen létezik), az álmodott világ megírásáról, a poétika PR-járól, helyekről, emberekről, versolvasási szokásokról, a fantasztikusan gazdag kínálatot bemutató, vastag, és fantasztikus grafikai külsővel megjelenő horvát költészeti folyóiratról, a Poezijáról, valamint a múlt héten Bolíviában lelőtt Rózsa-Flores Eduardo kapcsán arról is, dolga-e a költőnek, hogy diktátorokat döntsön meg. Pantic szerint aligha lehet szonettekkel likvidálni egy diktatúrát, bár a maga részéről nem bánná, ha ez kicsit másként volna.
A beszélgetés után horvát borok kóstolhatók, a Grasevina nevű fehérrel még elvagyunk, bár nem értünk a borokhoz (szomszédunk szerint ha ízlik, akkor tényleg nem), a Dingac viszont tintaízű. Próbáljuk kólával turbózni, de úgy meg a kóla lesz tintaízű - mindenesetre a két kis pohárnyi bor épp elég, hogy hazafelé a buszon, immár újra Sajóval, röhögni tudjunk kicsit a halálon, költőileg.
