Végigjátszhattam az életem
"Azért vagyok szerencsés, mert végigjátszhattam az életemet. Sosem éreztem, hogy melózni, csak azt, játszani megyek. Még ha néha fárasztó volt is a játék" - összegzi a jobbára a filmkamera mögött töltött évtizedeket. "Nem tanultam elég jól, hogy orvosi egyetemre mehessek, jogász pedig nem akartam lenni. Apám elintézte, hogy fölvegyenek udvarosnak a Híradó és Dokumentumfilmgyárba" - emlékezik. "Söprögető hátvédként" bevették a MÜDOSZ focicsapatába. Bevált. Hogy a filmgyárban és a csapatban marasztalják, "kiemelték" világosítónak.
Gyerekkorától fényképezett, érdekelni kezdte az operatőri munka. "Mint amikor a folyóban úszó embert elkapja az örvény. Belezuhantam a lehetőségbe, hogy operatőrré válhatok." Majdnem mindent végigcsinált a főiskola elvégzése előtt, kameraasszisztens volt, laborban dolgozott, a gyártási folyamatba is beleszagolt. Úgy megalapozta későbbi foglalkozását, hogy még ma is profitál belőle. Nem szereti, ha a munkafolyamatot széttördelik, mint Amerikában, ahol az operatőr soha nem ül kamera mögé, a gépet külön kameraoperatőr kezeli. Ő az ellenkező utat járta: "Ahogy telnek-múlnak az évek, már nem is operatőrnek vagy rendezőnek érzem magam, hanem tágabb értelemben filmcsinálónak. Nincs kegyelem című filmemet írtam, rendeztem, és magam is készítettem hozzá háttérhangokat."
A hatvanas évektől egy esztétizáló és egy, a hiteles valóságot előtérbe helyező látásmód határozta meg a magyar filmet, operatőrként egyik irányzathoz sem csatlakozott. "Nem vagyok esztétizáló alkat. Mindig elképzeltem, hogyan lehet a forgatókönyvet a legautentikusabban közölni képben. Például Elek Judit Istenmezeje című filmje a pályám elején szinte ordított, ne művészkedjünk, legyen olyan egyszerű, mint amilyet évtizedek múltán a Dogma-mozgalom, úgymond, fölfedezett. Gál István Magasiskolájának feszes koncepcióját kellett megvalósítani. Sándor Pállal kísérleteztünk a Régi idők focijában, akárcsak Zolnay Pállal a Sámánban vagy a Fotográfiában."
Meglepő, némely élvonalbeli hazai rendezővel nem dolgozott a "nagy korszakban". Jancsó két korai filmjében színészként tűnt föl, Makknak csak az utolsó játékfilmjét forgatta, Szabó István pedig most kérte föl Szabó Magda Az ajtó című regényének megfilmesítéséhez. "Az operatőrt választják, nem ő választ - magyarázza. - Nem lehet sompolyogni a rendező körül, legalábbis erre én képtelen voltam." Nem "sompolygott", amikor a nyolcvanas évektől amerikai produkciókhoz kérték föl. "Ott minden más volt, ismeretlenként interjúzni, majd minden órában bizonyítani kellett. Tízszeresére pörgött föl a tempó. Az operatőr Amerikában technikai alkalmazott, nem szólhat bele semmibe. A rendezőkkel sokszor csak a japán diplomáciát meghazudtoló ügyességgel tudtam közölni: szerintem így vagy úgy jobb lenne." Végül be- és elfogadták. Több külföldön készült filmje rangos nemzetközi elismerést kapott. A svájci-török-brit koprodukcióban 1990-ben forgatott A remény útja idegen nyelvű Oscart.
Későn kezdett rendezni is nagyjátékfilmet. Méltán büszke a Nincs kegyelemre: idejekorán figyelmeztet a rasszizmus és a kirekesztés veszélyére. "Addig élek, amíg filmet csinálhatok, és amíg élek, filmezni akarok" - mondja most. "A forgatókönyvíró Vészits Andreával Móra Kincskereső kisködmön és más írásai alapján szeretnénk tévéfilmet készíteni, de kilátásban van egy koprodukció is." Mi lesz a születésnapi ajándék? "Kértem a családomtól, szervezzék meg, hogy Taróczy Balázzsal teniszezhessek egy órát. Jobbat nem tudok elképzelni."
