Nehéz lenne egy mondatba összegyúrni, talán csak ez biztos. Hiszen látszólag könnyed szavak pompás halmaza ez, mégis megroggyan alatta az asztal. Látszólag pergő beszédű, zenével édes, miközben száraz hangon mond ki nehezen cáfolható igazságokat. Kötött és szétáradó, ironikus és minden viccet tagadó. Jónás Tamás költészete egyszerre ötvözi a József Attila-féle versbeszéd hagyományait, a súlyos, mindig következményekkel járó őszinteséget a gyermekmondókák önfeledt rigmusaival. Mintha a "nincsen apám, se anyám" taktusai zakatolnának a játékvonat sínein. Csak a vér színe ugyanaz.

Jónás Tamás

- Mint a gyomorszájba vágott bokszoló, úgy küzd a légszomjjal Jónás Tamás olvasója - foglalta össze laudációjában Lévai Balázs, az Aegon-díjat odaítélő zsűri tagja a befogadás "nehézségeit". Ez a líra ugyanis horzsol és megdermeszt, sőt: szúr és provokál, miközben pontosan tudja, hogy az írás, a kibeszélés az otthontalanság elleni egyetlen lehetséges gyógymód. - Nem ismerek - tette hozzá Lévai - még egy olyan kortárs szerzőt, aki ennyire lecsupaszítaná magát olvasói előtt. A feltétel nélküli őszinteség erejével. Valamilyen kamaszos vigyorral és fájdalmas könnyedséggel, amikor a rímek szinte maguktól zuhannak ki a nyelv fiókjaiból:

s jönnek a rímek könnyedén

az íróasztal ír nem én

de lenne azért még kívánságom

legyen nyár tényleg minden nyáron

legyen az élet egyre könnyebb

legyen a könnyed egyre könnyebb

megtorpantam: én azt se bánom

ha itt vagy otthon a másvilágon.

(kinek drágább rongy élete)

- Nem vagyok híve a szereplírának. Sokkal nehezebb egyszerre okosan és szenvedélyesen írni, mint logarléccel méricskélni az épp aktuális jelmezt - kommentálja saját versbéli őszinteségét Jónás Tamás. Majd hozzáteszi: a való életben nem merné magát őszinte embernek nevezni, hiszen gyakran és szükségszerűen hazudik, de mindig igazat. És hogy mit jelenthet egy efféle rangos díj az immár 36 éves, beérkezett "fiatalembernek"? Hát azt, hogy amibe eddig beledörgölték az orrát, az immár legitimmé vált. Vagyis amit eddig kritikusai felróttak neki, miszerint néha talán túlságosan közel merészkedett a József Attila-féle hagyományokhoz, az ma már elfogadott ars poetica, egy amolyan palimpszeszt állás. Költészete a József Attila életművére való ráírás, egyféle kulturális szinopszis és nem puszta utánérzés. A díj tehát annyit jelent, hogy most már nem kell magyarázni, miként is kell olvasni őt, a szakma megtanulta az általa felkínált olvasatot, és ez bizony nem kis mozgásteret adhat a továbbiakban.

Az elismerés kihirdetésekor még azt nyilatkozta, lassan-lassan már elhiszi magának, hogy megérdemli. Amikor megtudta, le kellett vennie a polcról a díjazott könyvet, Az önkéntes vakot, hogy megnézze, milyen versek is sorjáznak benne. (Érzelmileg különben az Ő, szakmailag a Kiszámítható józanság áll közelebb hozzá.) A siker ugyanis gyanús. Persze nem a zsűriben vagy magában gyanakszik ilyenkor az ember. Egyszerűen meg kell keresnie azt a nézőpontot, ahonnan mindezt sikernek láthatja, vagyis a siker természetrajzát kell hirtelenjében górcső alá vennie, hogy a gyanakvás csillapodjék. Bár elmúlni talán sohasem fog.

És tényleg az íróasztal írja a verseket, nem ő?

- Ügyelnem kell arra, hogy ne legyen mindenből vers - mondja, hiszen az írás könnyen válik rutinná, és ilyenkor már akkor is összejöhet egy-egy költemény, ha oda sem figyel. Holott a rutin csábítása elleni küzdelem, a kialakult szabályok megszegése a költészet leglényege, hiszen a leírt sorok csak akkor válnak igazi verssé, ha bele lehet csempészni a megfelelő mennyiségű hibát. Ugyanis csak ez személyes, a szabály mindig arctalan. A hibák elkövetésében nagy segítségére van a sokat emlegetett túlérzékenysége is. Bár emiatt néha hajlamos elveszni a részletekben, s ilyenkor két választási lehetősége marad: vagy igyekszik minél hamarabb rajtakapni magát, vagy megpróbálja kiaknázni a túlérzékenységben rejlő kincset: az empátiát. Márpedig ez utóbbira nagy szüksége van, ha meg akarja érteni a körülötte dühöngő világot. Ő ugyanis az a fajta, aki nem bújik el előlük, hanem inkább keresi a híreket. S hogy mit kezdhet egy cigány származású, immár komoly díjakkal is honorált költő az országban dúló gyűlölettel?

- Engedem magam példaként mutatni - mondja, vagyis ha már orvosolni nem képes a felmerülő problémákat, akkor az értékteremtéssel legalább próbálja megelőzni a bajt. Hiszen most is az a legfontosabb kérdés, hogy vajon a többségi társadalom el tudja-e fogadni értékként azt, amit a cigányság nyújt, képes-e önálló entitásként látni, vagy inkább azt várja el, hogy feltétel nélkül asszimilálódjon, azaz alkalmazkodjon a többség által preferált kulturális sémákhoz. Talán a kevert stratégia vezethet el a megoldáshoz: az elfogadás és az idomulás kettőssége.

Addig viszont marad a mindenhova bekúszó félelem.

Az éjszakák a nappalok

végül csak ezek úgy vagyok

még itt vakon még itt vagyok

mint falra égett angyalok.

(a félelemről)