Római katolikus templom az újpalotai lakótelepen

Két éve ezek és ehhez hasonló észrevételek hangzottak el azon a lakossági fórumon, ahol a már több éve tervezett új templom makettjét végül bemutatták. A lakossági fórumok sajátos pszicholégkörét persze ismerjük, de még így sem irigylem azt az építészt, akinek ma kell templomot terveznie. Rang és megtiszteltetés persze, de hogyan tud építészegója és a nem létező hagyományok között egyensúlyozni, hogyan tud egyszerre megfelelni szakmának, egyháznak, lakosságnak? És kiket fed az a bizonyos lakosság: a környékbeli utálkozókat is, meg a felirataikkal minden ellen tiltakozó graffitis fiatalokat? És vajon zártság és nyitottság a rendszeresen betérő hívők, illetve a kívül maradó (laikus és sokkal nagyobb) többség arányában jelenjen-e meg egy templom falain?

Mindezek persze olyan kérdések, amelyeket utólag egészen másképp lehet feltenni. Kruppa Gábor új templomát karácsonykor szentelték fel, és amikor ezt a birtokos szerkezetet használom az Isten házával kapcsolatban, akkor azt is sugallom: igen, a kortárs építésznek rendelkeznie kell egy, a felvilágosult abszolutizmushoz hasonló vágyképpel, vízióval, valamivel, amit - folytatható hagyomány nem lévén - lenyom a torkunkon. (Némiképp szebbre polírozva: elfogadásra ajánl.) Aztán utólag ki-ki kedve, ízlése szerint állást foglalhat.

Messziről jött emberként engem először a torony fogott meg. Nem felkiáltó-, mégis jel a maga diszkrét, átlátszó módján, nem akar mindenáron az ég felé törni. Felidézi az általam ismert legemlékezetesebb modern harangtornyot, a Városmajori templomét, de harangjai mégsem látszanak (lejjebb, a fal rejti őket), igaz, az eredeti szándékhoz képest mégis csak került kereszt a legtetejére is.

Az egyensúlyozás - ez tűnik fel leginkább ebben az épületben. Ahogy fő tömbje egy koraközépkori itáliai temploméhoz hasonlóan zömök és zárt, tornya ugyanakkor nyitottan stilizált és lebegő. És közelebbről az a látszólag zárt test is sokféle képet mutat: északi oldalán hosszú, keskeny ablakok, a délkeletin viszont óriási egybe fénynyílás - a bontott tégla puritán mintákat ad ki, a hátsó toronyfalba viszont diszkréten beépült egy repülő angyal is. Nem nő túl a környező fák lombmagasságán, de összekötőként mégis egyszerre tart arányt az innenső családi házakkal és a másik oldali tízemeletes panelekkel. A markáns főhajóhoz lapos és anyagában eltérő szárny kapcsolódik a tengelybe helyezett főbejárattal és a parókiával - de rögtön tovább is vezet a süllyesztett belsőudvarhoz, és az onnan nyíló közösségi helyiségekhez.

Belül az építész egyrészt a hagyományos, hosszanti - mondhatnám konzervatív - elrendezést választotta (karzat, padsorok, vele szemben pedig a szentély, amelynek előterébe a prédikáló lelkészt kell elképzelni), másrészt kissé aszimmetrikus teret alkotott. A fény elsősorban jobbról, felülről érkezik, és érdekes az ehhez igazított, szabálytalan szentélyfal, ennek ára viszont, úgy érzem, a nagy ablak alá beszorított, szélső padsor, amely nemcsak kiesik a térből, de talán előrelátni sem lehet belőle mindenhol egyformán. Az új templom mellé játszóteret és átmenő forgalmat is terveztek: ez viszont talán a missziós szerep túlzott optimizmusa a lakótelepi viszonyok között, a mai realitás még a drótkerítés. A sok eldobható hétköznapiság között maradandó anyagok, tégla, mészkő hivatott azt üzenni: egy templom nem öt-tíz évre épül. Az önkormányzat 99 évre adta át ezt a telket a főegyházmegyének. Mint egy lövés az ismeretlenbe: nem tudjuk, mikor, mit és mit nem talál majd el. És nem mi fogjuk megtapasztalni azt sem, mit ér majd akkor egy templom.

Az egyensúlyozás - ez tűnik föl leginkább ebben az épületben