Szerepel a könyvben a makacsság is, amit soha senki sem gondolt rosszaságnak. Azért amikor Artin az első őrjítő szerelmek idején a zárt lakásból a szomszéd erkélyére átmászva távozott, majd éjjel érkezett, az ajtóban kapott füles penderítette az ágyba. Debreceni általános iskolájában sok minden elrendeltetett. Abban a közegben mese-, vers- és novellahegyek születtek, és a gyerekek észre sem vették, megtanultak angolul. A gimnázium már szentendrei, Artin gyakorlatilag átbliccelte, voltak érdekesebb helyek. Színház, karateedzés meg a Galéria Drink Bár Szentendre főterén.

Felvételi lapot a színművészetire küldött, de pechére nem vettek föl abban az évben filmrendező-jelölteket. Jobb híján videotechnikusnak szegődött a Közművelődési Információs Vállalathoz (KVI). Ebben az időben forgatta élete első játékfilmjét: az Ahogy a növények szeretneket, be is söpörte vele a Független Filmszemle "első filmes" díját. Köszönhette ezt filmgyári barátainak, például a híres Psychét világosító Szirmai Árpádnak vagy Fonyó Gergő operatőrnek, na meg a KVI-nek, ahol fusiban csinálhatta meg a film utómunkálatait.

Pont úgy, ahogy a rendszerváltás előtti Magyarország simlisségeit kiszimatoló Pesty László-féle Fekete Doboz filmjeit, ahová nem sokkal később átcsábították stúdióvezetőnek. A tényfeltáró dokumentumfilm hőskora egy darab VHS-montírozóval és egy nevetséges kamerával indult. Néha összejött, hogy valóban drámai pillanatokban legyenek a "jó" helyen, majd' szétvetette őket az izgalom, ahogy beültek a vágószobába. És tépték a hajukat, amikor kiderült, hogy a technikusok elfelejtettek kazettát tenni a kamerába. Ám ha minden klappolt - és néhány év múlva már tényleg jó filmeket csináltak - az sem jelentett föltétlen gázsit. Csereberélt mosószerrel, disznózsírral, száraztésztával húzták ki a következő fizetésig. Megjártak közben orosz börtönt, csecsen zavargásokat, délszláv háborút.

Egészen addig rendkívüli szakmai biztonságban érezte magát Tóth Artin, amíg az eszéki halottasházban operatőr kollégája rá nem közelített egy átlőtt mellű férfire, úgy, hogy a lukon keresztül a mögötte fekvő hullát kezdte filmezni. Ettől hirtelen két dologra is rádöbbent Tóth: egy időre nem árt kiszállnia a Fekete Dobozból. És hogy a kevesebb néha több.

A jéghegynek csak a csúcsát kell megmutatni, ezt igazolta minden, amibe csak belefogott: ha a Stúdió K házi operatőreként Fodor Tamásék előadásait rögzítette, ha játékfilmen dolgozott Szőke Andrással, ha cigány hagyományokról vagy az otthonszülésről forgatott, vagy amikor párjával, Tóbiás Tímeával kutyamenhelyet akartak nyitni Szentendre határában. És nem érezte másképp akkor sem, amikor Érintettek című dokumentumfilm-sorozata felvételeit kezdte vágni - 2004-ben.

- Rengetegen kérdezték tőlem, hogy az Érintettek utolsó percei miért életlenek, hogy-hogy semmi nem látszik a haldokló Rácz Attila arcából. Az emberek végignézték a filmben a tizennégy éves leukémiás gyerek kálváriáját a csontvelő-átültetéstől kezdve az úgynevezett GVH betegség legvégső kínjaiig, amikor a beültetett donorsejtek gyilkos támadásba lendülnek a beteg szervezete ellen. Látni akarták a legvégét is. Az viszont a dokumentumfilmes dolga, hogy meghúzza a határokat. Hiába verték beléd éveken át, hogy sose kapcsold ki a kamerát. Néha kikapcsolod. Attila pontosan tudta, hogy eljön az idő, amikor ő már nem tud nyilatkozni arról, mit szeretne, mert gépek fogják életben tartani.

Ekkora kínokról halvány fogalma sem volt Tóth Artinnak, amikor először tette be a lábát a budapesti Szent László Kórház csontvelő-transzplantációs osztályára. A puszta kíváncsiság vitte oda, mert elege lett a csontvelő-donációra buzdító kör-e-mailekből, amelyek elérhetetlen elérhetőségeket adtak meg a jelentkezőknek. Gondolta, ha engedik, forgat néhány hónapot a Lászlóban.

Ötödik éve van ott. Ezalatt megismert több tucatnyi gyereket és kétszer ennyi szülőt. Beleszaladt apukákba, akik, miután a legrosszabb hírt közölte velük az orvos, próbáltak elfutni a világ elől. De nem volt nekik hova. Ölelt át anyukákat, akik az osztályon töltött hónapok alatt megszürkültek, kiment a hajukból a dauer, lekopott arcukról a nevetés. Kivéve, persze ha kislányukhoz tértek vissza a steril bokszba, mert ott mosolyogni kellett. Ez az első hetekben még könnyebben megy, a harmincadik-negyvenedik folyosói széken, autósülésen töltött éjszaka után nagy erőfeszítés. Mindeközben ott áll, épp az osztállyal szemben egy használatlan pavilon.

A második év környékén eljött az idő, amikor Tóth Artin megszűnt a Lászlóban filmező dokusnak lenni, személyzet lett. Igaz, a kórházvezetés nem állt szóba vele, ő viszont belátta, hogy a kívül meg a belül levés csakis nézőpont kérdése. Meg azt is: lassan az egész élete ezekről a gyerekekről szól.

Két éve orvosokkal, filmesekkel együtt létrehoztak egy alapítványt. Legyen a neve Démétér, aki az istennők között a legállhatatosabb anyát jelképezi, gondolták. Elkezdtek pénzt gyűjteni. Adtak barátok, ismerősök, korábbi munkakapcsolatok, társadalmi felelősségüket kapizsgáló cégek. Összesen százhúszmilliót. Az államhoz sokfelől pipiskedtek Artinék - az lenyújtott nekik végül hárommilliót. Megnyitott hát 2006-ban hat apartmannal a Démétér Ház, ahol a transzplantációs osztályról kikerülő gyerekek szüleik, sőt testvéreik közelségében erősödhetnek. Az anyukák ágyban alhatnak, konyhában főzhetnek, mosógépben moshatnak. És egy karnyújtásnyira az orvosi segítség, ha bármi adódna.

De hogy gyógyultok ti? - kérdezem szentendrei parasztházuk konyhájában Tóth Artint és Tóbiás Timit, miután öszszeszámoltuk, az elmúlt öt évben hány gyerek haláltusáját nézték végig közelről. Kint halkan kopog az eső, a pár lábánál, a cserépkályha tövében két kormos labrador piheg. Az ötödik családtag Timi pocakjában. Idill. Minek ide mindennap a halál?

Artin sokfélét mond: hogy ha nem menne be többé a Démétér Házba, az olyan lenne, mint az alsógatya, amiből kicsúszott a gumi. Gatya is, jó is, csak épp a bokádat verdesi. Szétesne az apartmanház, magukra maradnának a családok. Bevallja azt is, régebben - az első gyerekhalálok időszakában - előfordult, hogy szombat este kiült a teraszra bőgni, és hétfőn jött be újra. Azóta sem változott, csak erősödött, mondja. - Bármit csinálok, az anyám értékeit ismerem föl benne. Már nem bőgök a teraszon három napig, csak amikor elmegyek igazolványképet csináltatni, és azt hiszem, hogy felszólításra jól mosolygok, akkor lepődök meg. A fotóról egy fáradt, szomorú szemű negyvenes néz. Aki csak egyben biztos: amíg nincs a kezében a saját gyereke, nem mondhatja meg, mi mindenre lenne képes érte. Most úgy érzi, ha rádőlne egy IFA, fél kézzel felemelné. Az osztályon lévő gyerekekre pedig naponta rádől egy IFA.

Részlet az Érintettek című filmből

Egészen addig rendkívüli szakmai biztonságban érezte magát Tóth Artin, amíg az eszéki halottasházban operatőr kollégája rá nem közelített egy átlőtt mellű férfire, úgy, hogy a lukon keresztül a mögötte fekvő hullát kezdte filmezni. Ettől hirtelen két