Samuel Beckett valójában bohóc és artista. Nem kötélen táncol ugyan, hanem a lét és a nemlét határvonalán egyensúlyoz, miközben fintorogva gúnyolódik a világon, beleértve magát az attrakciót is. A nyolcvannégy éves Peter Brook, aki jövőre állítólag a Varázsfuvola újabb rendezésével kíván búcsúzni a párizsi Bouffes du Nord színháztól, amelyet 1974-ben hozott létre, legalábbis ilyennek mutatja.

Az előadás, amelyet 2006-ban franciául mutattak be, majd 2007-től angol változatban járta a világot, az idén új szereposztásban ismét útnak indult, így jutott el hozzánk is, a Trafóba. Igazi turnéra való produkció, díszlet nincs, mindössze három színészt és néhány kelléket, eszközt kell utaztatni. Az összeállítás is inkább a sikerre van kihegyezve, mintsem mélyebb tartalmi összefüggések felderítésére, de azért magán viseli a nagy színházcsináló mester keze nyomát. Az író négy kurta színházi szövegéből és egy verséből áll össze az alig több mint órányi este. Egy jelenet azonban éppúgy monológként szólal meg, mint a vers, egy másik pedig valójában kettős némajáték. Az előadás párjelenettel kezdődik, és hármassal zárul. A felépítése szabályosan szimmetrikus.

Színházi jeleneteiről a szerzőnek nagyon határozott elképzelése volt, utasításai aprólékos részletességgel térnek ki a játék, a tér, a világítás, olykor a ruházat csaknem minden részletére. Betűjelzésekkel, rajzokkal is igyekezett világossá tenni elképzeléseit. Mindazonáltal az üres tér, amelyet szinte csak a nagyon finom részletességgel kidolgozott játék és a roppant intenzív színészi jelenlét tölt meg, éppen elegendő ahhoz, hogy a rafináltan egyszerű szövegeknek számtalan zuga megvilágosodjék. Ha nem is a leglényegesebbek. Brook nem próbálja ötletekkel, aktualizáló célzásokkal dúsítani vagy hígítani, netán illusztrálni a végső sivárságról szóló mondatokat a fogyaszthatóság kedvéért, hanem felkutatja és eljátszatja a bennük rejlő tréfát.

Nem kétséges, hogy főképp a szórakozni vágyó publikum kiszolgálása végett. Nyilván nem véletlen, hogy az előadás az idő haladtával egyre mulatságosabb. A Színműtöredék I. egymás felé reménytelenül tapogatózó két véglénye (Antonio Gil Martinez és César Sarachu) még inkább borzongató, fájdalmas, a magánbeszéddé egyszerűsített Altatódal Hayley Carmichael előadásában megrendítően kopog, a Némajáték II. már klasszikus bohóctréfa az örök rosszkedvű és a mindig vidám emberről, a záródarabként adott Jövés-menés pedig jutalomjáték a három színésznek. A férfiak is nőnek öltöznek, és a pletykálkodó öreg barátnők örök témája mindent feloldó derű fátylába burkolja Beckettet.

A világszínház egyik legjelentősebb huszadik századi kísérletezőjeként, megújítójaként számon tartott Peter Brook vénségére megtért volna a legősibb formákhoz? Vagy az üzleti siker követelménye győz le mindent? Végül is egyre megy. Bár soha rosszabb üzletet.

A záródarabként adott Jövés-menés jutalomjáték a három színésznek Fot