Olyan kevés mostanában a jó hír, hogy ami van, azt meg kell becsülni. Magamnak mondom, mert nem emlékszem, hogy kellően megbecsültem volna Polgár László visszatérését. Amikor néhány éve a tiszteletére szervezett gálán fájó derékkal, összetörten kért elnézést az operaházi közönségtől, amiért nem tud énekelni, nem kellett kimondani, mindannyian tudtuk, hogy ez volt a végső búcsú az énekes Polgár Lászlótól. A legszomorúbb búcsú, hiszen nem is énekel.

Rosszul tudtuk. A Tavaszi Fesztiválon Kékszakállút énekelt, csak Mundruczó Kornél olyan sikeresen tett meg mindent azért, hogy a mű, a zene és az előadók helyett a kertes házakban pusztító csöndes családi erőszakra helyeződjék a hangsúly, hogy föl sem tűntek az énekhangok. Vagy ha föltűntek, az ember nem tudta, vajon jól érti-e őket. Igaza
van-e abban, hogy Komlósi Ildikó ugyan nagyszerű énekes, de mintha nem nagyon tudná fölizgatni magát a szerepein, mintha egy elolaszosodott háziasszonyt látnánk, akinek ugyan dús, tartalmas énekhangja van, de körülbelül anynyira tartja fontosnak Juditot, mint a vasárnapi ebédet. Polgár László hangja pedig egy kicsit kevésbé bársonyos, egy gondolattal nyersebb, de ettől férfiasabb, erőteljesebb - vagy ki tudja.

Komlósi Ildikó nem énekelt a nagypénteki Parsifalban, Polgár László viszont annál inkább. A huszonhat éves Mikó-rendezést igazán nehéz lenne azzal vádolni, hogy akció- vagy gondolatgazdagságával elterelné a figyelmet Wagnerről, épp ellenkezőleg, más sincs, csak a zene, mert ha ez sem lenne, a néző azt hinné, hogy a Flúgos futam című rajzfilmet vitték színpadra, végtelenül lelassítva. Elképesztő jelmezek, még megdöbbentőbb parókák, Amfortas játssza a Bunkós testvéreket, a címszerepben Molnár Andrásnak egy kétes tisztaságú jégernadrágban kell meggyőzően alakítania a balga szentet. Akkora ballasztot cipel a mű a pesti színpadon, hogy csak a zene segíthet rajta.

Segít is. Kovács János vezényel, és tökéletesen találja el a Parsifal egészének lényegét, egyszerre menni és állni, engedni, hogy a hallgató belefeledkezzék a hangzásba, álljon meg az idő, de ne teljesen, maradjon feszültség, haladjunk és álljunk egyszerre, ahogy az első felvonás változásakor Parsifal is érzi.

Polgár László pedig uralja az egész első felvonást. Tényleg kicsit karcosabb lett az orgánuma, de erősebbnek tűnik, mint amilyenre emlékeztem. Véletlenül épp a napokban hallgattam a korai rádiófelvételeit: bársonyosabb a hang, viszont van benne valami önkéjelgés is, a szépelgés gyönyöre, annyira örül az énekes a hangjának, hogy elfelejti, miért is énekel. Most meg csak ül és énekel. Annyira természetesen, mintha csak elmondaná Gurnemanz szólamát, vagyis hát épp annál is természetesebben, hiszen jobb így, hogy énekel. Nem kérdés, hogy miért. Ez a dolga.

Polgár László