Ember legyen a talpán, aki megmondja, miből miért lesz kultfilm. A Dobermann, Jan Kounen első egész estés alkotása erőszakosságával, abszurd hangulatával - nem beszélve a két főszereplő, Vincent Cassel és Monika Bellucci párosáról - 1997-ben azonnal kasszasiker lett, a hazai mozik is játszották. Eddig rendben is van.

De később sem szűntek meg a lelkes élménybeszámolók, és persze a hazai rajongók haragja sem apadt, amiért annak idején a Mokép csak VHS-en adta ki Magyarországon. Nehéz dolga van egy kiadónak, ha egy olyan művet akar piacra dobni, amelynek hiánya miatt mindenki panaszkodik ugyan, ám kalózverzióban minden bizonnyal megvan neki. Így már teljesen érthető a díszdobozos, digipackes, kétlemezes, "mindent ütő" kiadás. Az első lemezen eredeti francia Dolby 5.1 és DTS-hangsávval egyaránt megtalálható a film (akciófilm lévén az utóbbira érdemes kapcsolni, már ha megvannak hozzá a dekódolási feltételek), a szinkronmániások hallgathatják a VHS-kiadás surroundját. Aki teheti, inkább eredetiben nézze, mert az atmoszférából sokat elvesz a magyar hangsáv és annak gyenge keverése. A második, extra lemezen a rajongók minden bizonnyal lelkesen kapcsolgatnak majd a tizenkét kimaradt és két alternatív jelenet között, bár ahogy mondják, nem biztos, hogy véletlenül vágták ki őket. Kapunk még egy közepesen érdekes "hogyan készült?" dokumentumfilmet, és felkerült Jan Kounen négy kisjátékfilmje is. Nos, ezek alapján már semmin sem csodálkozunk. Sajátos lelkivilág kell ahhoz, hogy valaki egy olyan jelenetet vigyen filmre, amelyben egy alagútban a végtelenül korrupt és aljas rendőr kopasz fejét egy mozgó autóból az aszfaltra nyomja a szimpatikus bankrabló, és kijelenti: "Szar zsaruknak ingyenfodrász!"