Bangarra Táncszínház: True stories (Igaz történetek) - Művészetek Palotája

A Torres-szigetvilág bennszülött őskultúrájához töretlenül hűségesnek mondott, önmagát "innovatívnak", és hazája "legeredetibb" táncegyüttesének címkéző kompánia két trehánysággal hervasztott. Az Emeret Lu (Nagyon régi dolgok) Elma Kris táncos(nő) ikaroszi végkifejlettel záruló koreográfusi szárnypróbálgatása. A gomolygó füstben bambuszból font vacokféleség; a színpad közepén melák ember, fűszoknyában, kék lebernyeggel. Smilar Sinak, Murray-szigeteki leszármazott (vendégművész) mozgáslehetőségeinek főképp kb. harminckilós súlytöbblete szab határt. Így leginkább aprócskákat szökken, mint egy ízületi gyulladásos, és rémülettel vegyes, üveges-bamba (némelyek szerint "tüzes") tekintettel mered a nagyérdeműre - színészi eszköztárának árnyaltsága akár Steven Seagalé. A hat, piros-feketére mázolt felsőtestű, fejdíszes, fehér gatyás férfi, és az öt, batikolt ruhás gyűjtögető nő a melák mágussal halászgat, vadászgat, nótázik, vacakol egy búgócsigaszerűséggel, áldoz istenének - ráérősen, vagy ülve megpihenve. Olybá tűnt, e lomha, autentikus szociális foglalkoztatáskompozíciót a torkos óriáscsecsemőhöz hasonlatos, tohonya varázslóra írták - talán, hogy a társulat dekoratív tagjai ne keltsenek benne kudarc- és csődérzetet.

Elméletem cáfolata Frances Rings (kokatha törzs vérvonala, német felmenőkkel) X300-a, melyet a Maralinga Tjarutja területén a hidegháború idején végrehajtott, brit kísérleti atomrobbantások ihlettek. A fénytechnikai mutatvány, tizenkét táncossal, szedett-vedett szkeccsek sokasága. Gyakori átöltözéssel, fejenállással, elektroalapú, kétes színvonalú kollázsra - utóbbi, nyilván, csak tiszta forrásból. Az ernyedt rock 'n' rollt egy öltönyös férfi vetkőzéses jelenete követi, körötte szkafanderes alakok kúsznak-másznak, fejükön lámpával; majd fehér por szálldos a légben. Egy spicctechnikával ötvözött, darabos női kvartett megnyugtatóan tanúskodik a kifinomultság, az artisztikum, a magas képzettség hiányáról, valamint a Himalájaként csúcsosodó előadói korlátokról.

A néprajzkutatókat és kulturális antropológusokat bizton jeges sikolyra késztető skanzenrevüt úgy/annyiban tekintem hagyományőrző tevékenységnek, amennyire annak tartom a Winnetou, Sólyomszem és Vószem szellemét vigyázó NDK-indiánfilmeket, a szerb rézbőrű Gojko Miticcsel.

A Tavaszi Fesztivál táncprogramjában azonban éles küzdelem folyt a Legsápadtarcúbb Este kupájáért. Célfotó híján holtversenyt hirdetek. A dobogó tetején: a magához (!) kíméletes Bangarra, és a Prágai Nemzeti Színház Balettegyüttese felejthetetlen, örökzöld Önök kérték!-hangulatot árasztó, penészes csemegekosara, a Szóló három hangra. (In memoriam Jacques Brel, Viszockij, Karel Kryl, önpusztító bárdok). A cseh diadalban elévülhetetlen az érdeme a tetovált, "bojlertestű", egyedien nem-borbélyolt, siralmas küllemű, hitvány föllépőknek. A szezonális fáradtságról, ízléstelenségről, otromba tájékozatlanságról árulkodó ez évi intertáncionálé remélhetőleg az eseti botlás bánatos példája - nem pedig egy gyászos tradíció kezdete.

Skanzenrevü Ausztráliából