Tudták például, hogy az Első Magyar Hanglemezgyár már 1912-ben gyártott olyan gramofont, amellyel rögzíteni is lehetett a hangot? Hogy 1928-ban arról cikkeztek a lapok, hogy a rádió és a lemezek elterjedése miatt üresek a hangversenytermek? Vagy azt, hogy a később világslágerré lett Szomorú vasárnap című dalt eleinte fel sem akarták venni? Hogy az első aranylemezt Aradszky László vehette át 1965-ben az Isten véled édes Piroskám százezredik példányáért, de a korong másik oldalán hallható Harangozó Teri nem kapta meg az elismerést? Gondolták volna, hogy a Durim beszélőkönyv néven megjelent fracianyelv-tanulást segítő lemez magyar borítóját, és annak illusztrációit nem kisebb képzőművész, mint Bortnyik Sándor rajzolta?

Hosszan lehetne még sorolni a könyvben olvasható érdekességeket, történeteket, hiszen a szerző több évtizedes kutatómunkájának eredményét, pontosabban annak egy részét foglalta össze. Levéltári dokumentumok mellett korabeli újságcikkek, címtárak, telefonkönyvek, apróhirdetések segítségével rekonstruálta a hazai lemezkiadást a száz évvel ezelőtti kezdetektől napjainkig. A könyv a lemezcímkékre koncentrál, ezeken keresztül vázolja fel, mikor milyen korongok jelentek meg Magyarországon, de nem törekszik arra, hogy a hazai hanglemezgyártás teljes történetét megírja (az előszóban a szerző ki is fejezi abbéli reményét, hogy hamarosan újabb, egy-egy részterületet feldolgozó kötetek jelennek meg).

A könyv egyes részletei az átlagolvasónak talán túlságosan részletesek, ám a téma iránt mélyebben érdeklődőknek, a gyűjtőknek hasznosnak bizonyulhatnak. Ilyen információ lehet például, hogy mi is pontosan a sellaklemez, a matrica, a matricaszám, hogy mikor milyen hanglemezszámot kaptak a korongok, és azokban mit jelentettek az egyes rövidítések. A kötet kézikönyv-jellegét erősítik az olyan adatok is, mint a ma ismert nagyobb lemezkiadók listája, vagy hogy az évek előrehaladtával hogyan változtak az arany- és platinalemez-határok.