Egy felvonáson át kitartott az ellenállás bennem, hogy valami még sincs egészen rendben a Bécsi Opera Tavaszi Fesztivált záró vendégszereplésében. Koncertszerű előadás, igazi nagy név csak a Don Giovannit éneklő Ildebrando D'Arcangelo, igazi odaadással pedig csak a Donna Anna, vagyis Krassimira Stoyanova énekelt. Akárhogy is számoljuk, ez hakni.

Nekik hakni. Előadják a darabot, olyan sokat nem törik a fejüket, hogy hogyan és miért, kétszáz éve játsszák, körülbelül kialakult az idők során az elképzelésük Mozartról. Gördülő Staatsoper, idegördültek, lezavarják az előadást, aztán hazagördülnek.

A szünet után azért rájöttem, hogy hiába próbálok keménykedni, csak a börtön rácsait rángatom. A bécsiek előadása azért furcsa, mert hiába vagyunk szomszédok, az ő operáról alkotott felfogásuk alapvetően más, mint a miénk. Az opera náluk társasjáték, az előadás alapja nem az énekes, hanem a zenekar. A zenekar pedig természetesen elképesztően jó, a karmester is jó, bár ő ismerős, tekintve, hogy Fischer Ádám. Ő is fejből vezényli Mozart operáit, akár a testvére, és a második felvonás során, az erkélyről azt is látom, hogy nemcsak vezényli, de énekli is, nemcsak a zenét, annak minden egyes szólamát tudja kívülről, de a szöveget is.

Furcsának tűnik, hogy mennyire nagy a zenekar, néha nem hallani a szólistákat tőle, de ez is változik a két felvonás alatt: vagy igazítottak a hangzásarányokon, vagy, ami valószínűbbnek tűnik, fönt jobbak az akusztikai viszonyok, mint a földszint közepén. Az énekesek pedig jók.

Kiegyenlítetten jók, ami nem azt jelenti, hogy nincs köztük jobb és gyengébb, hanem megint a másfajta figyelemről van szó: minden hang fontos, nem ketten-hárman viszik a vállukon az előadást, nem nagy pillanatok és hoszszabb kikapcsolások követik egymást, hanem folyamatos a darab. Ez nekik az átlagelőadás, az ünnepi pillanatokra mindehhez jön egy Domingo, egy Netrebko, Urmana, Terfel, akik erről a szintről rugaszkodnak el.

Most viszont maradunk itt, bár van egy nagy név, D'Arcangelo azonban nem akar több lenni, mint az előadás része. Amivel mégis több, az már maga a szerep, maga a mű, amelyben mindig Don Giovanni a meghatározó, vele történnek az események, ő hozza a cselekmény és a zene fordulatait. Ildebrando D'Arcangelo csak kitölti ezt a szerepet, a férfias megjelenésével, oldottságával, humorával és persze a hangjával.

Hiába koncertszerű az előadás, a közönség nevetgél, díszlet és jelmez nélkül is eleven a játék, néha pont a jelmez hiánya okozza a nevetést: ahogy Leporello és Don Giovanni ruhát cserél, egymás kezébe nyomják a frakkjukat, aztán mégis visszacserélik, jobb úgy.

A konzervativizmus diadala ez az előadás, mert hiába világosabb, könnyedebb, mint a megszokott Don Giovanni, a lényeget tekintve nagyon is tradicionális, nem akarja újra kitalálni a darabot, nem hangsúlyoz semmit, csak magát az operát, nem akar másról szólni, mint amiről szólni szokott. De a konzervativizmus nem azért tud diadalmaskodni, mert a hallgató azt kapja, amire számít, hanem azért, mert amit kap, az jó. Fogat mosni sem hagyománytiszteletből szokás.