A Hullámtörők díjat és a diákzsűri elismerését elnyerő Észak például az idei, februári Berlinalén debütált. Ez már csak azért is nagy szó, mert ha netán valaki vállalkozna is a mozis forgalmazására, az legalább egy-másfél éves csúszással szokott megtörténni.

Az első filmes Rune Denstad Langlo alkotása remek kis tragikomédia, egyértelmű utalásokkal David Lynch Straight Story - Igaz történet és Sean Penn Út a vadonba című road movie-jaira. Hőse a depressziós Jomar Henriksen, az egykori síbajnok, akit most leginkább az alkohol érdekel, abból is a lehető legtöményebbek. Agóniájából a feleségével élő legjobb barátja zökkenti ki, aki meglátogatja és felhívja a figyelmét, hogy van egy fia. Jomar egy motoros szánnal végül nekiindul a nagy norvég hófedte pusztának (ezért tulajdonképpen egy off-road movie-ról van szó), felszerelésként csupán egy ötliteres kanna italt visz magával. Utazása során találkozik több emberrel, és lassan belátja, hogy akármennyire furcsán viselkedik is, az semmi ahhoz képest, amit a városoktól távol, a havas magányban élő emberek, családok művelnek. A mű abszurd humorára jellemző az a jelent, amikor Jonasnak már nagyon kevés itala van, egy fiatal srác megmutatja neki a tuti lengyel (!) módszert a berúgásra: egy ponton levágják a hajukat, csiszolópapírral kicsit megdörzsölik a fejbőrt, majd egy vodkába áztatott tampont helyeznek a sérült felületre.

Bár az Észak a maga nemében remek film, a mi tippünk nem ez, hanem a szintén első filmes Steve McQueen Éhség című mozija volt. A Thatcher-korszakban játszódó dráma az északír politikai fogoly, Bobby Sands igaz története. Miután a brit kormány nem ismerte el a foglyok politikai státuszát, Sands éhségsztrájkot hirdetett, és ebbe ő maga és több társa is belehalt. Az Éhség életének utolsó időszakát öleli fel, miközben két további rabtárs és egy börtönőr sorsát is nyomon követhetjük - szimbolikus ábrázolásban. A videoművészként elismert McQueen mesterien használja azokat a játékfilmes eszközöket, amelyeket eddig rendszerint elkerült. Zseniálisan alkalmazza a csönd erejét, művének nyolcvan százaléka szinte némafilm, a kegyetlenség, az erőszak, a belső, lelki őrlődés kíméletlenül nyersen jön át a vásznon, de ez magában még nem lenne elég ahhoz, hogy kivételes rendezésről beszéljünk.

McQueen az ideológiát, az élet feláldozását is megérő eszméket is megérteti velünk: Sands motivációit egy csaknem félórás, két beállítással felvett jelenetben fejti ki egy papnak. Mintha egy teljesen más filmet látnánk, epizód ez a némafilmben. A főszereplő Michael Fassbender pedig hihetetlen teljesítményt nyújt. Hónapokig koplalt a szerep kedvéért, az ember néha tényleg azt gondolja, hogy ez túl sok, már túlléptünk a művészi ábrázolás szintjén. Nem véletlen, hogy az Éhség a tavalyi cannes-i fesztiválon megnyerte a művészi filmek szekciójának, az Un Certain Regardnak a fődíját, majd a legjobb első filmesnek járó Európa filmdíjat. Hogy ennél nem jutott magasabbra, mint ahogy a Titanicon sem, annak tudható be, hogy a mű valóban megrázó. Ezt pedig manapság már senki sem várja el egy mozifilmtől. Sőt, ha lehet, messze elkerüli.

A városok kihátrálnak a fesztiválok mögül

Bár a Titanicon a programot tekintve semmi baj nem látszott, ennek pont az ellenkezője derült ki a szombati szakmai beszélgetésen, ahol számos hazai filmes mustra képviselője megjelent. Mivel a gazdasági válság a hazai forgalmazó piacon is felgyorsította a történéseket - pénteken például befejezte a működését a független produkciókat gondozó SPI International, de eladás alatt áll a Budapest Film forgalmazói részlege is -, egyértelmű, hogy a hazai fesztiváloknak egyre fontosabb szerepük lesz, mert a közönség egyre inkább csak itt fog tudni hozzájutni a művészfilmekhez. (Ezt támasztják alá a következő hónapok egyre ritkásabban tervezett megjelenései is.) Horváth György szerint most jött el az idő, hogy a rendezvények egyfajta védelmi szövetséget kössenek. Kérdés azonban, hogy a szűkülő állami források (Magyar Mozgókép Közalapítvány, Nemzeti Kulturális Alap) mellett hogyan sikerülhet biztos alapokra fektetni a finanszírozást. A nemzetközi modell szerint a fesztiváloknak helyt adó város komoly szerepet vállal a rendezvények költségvetéséből. Ez Magyarországon leginkább a kecskeméti KAFF-ra jellemző. Győr városával nagyon nincs közös nevezőn a győri Mediawave, Pécs kivonult a Moveast finanszírozásából, Miskolc fix kétmillió forinttal támogatja a CineFestet, Budapest pedig körülbelül előbbinek a felét adja Titanicnak.

Jelenet a Hullámtörők díjával elismert Észak című alkotásból: tuti lengyel módszer a berúgásra