Az elnémult nevetés
Úgy állhatunk egy Picasso-festmény vagy Kafka-regény univerzuma előtt, ahogy a matrózok annak idején San Salvador ezerszer elképzelt, de már alig remélt földjén. A némaság rettenetével és örömével.
De miért a hallgatás? A meg nem hódított terra incognita, meg nem fogalmazott tapasztalat és ábrázolás olyan erővel telepszik a belépőre, hogy minden mást elnyom, kirekeszt, átfogalmaz. A regény esete, persze egy kicsit ennél is bonyolultabb. Hiszen "a költő szemében a történelem, bármilyen különös is, az ő helyzetéhez hasonló helyzetben van: a történelem nem kitalál, hanem fölfedez. Új helyzetek által mutatja meg, mi is az ember, mi búvik benne nagyon-nagyon régóta, s melyek a lehetőségei" - írja Kundera Kafkáról szóló esszéjében. A regény tehát a homályban rejtőzködő vers megtalálásának művészete, mely vers éppúgy várakozik, akár a látóhatár szélén az ismeretlen földrész. Az olvasó tehát a regénnyel együtt indul a felfedezőútra, hogy saját emberi mivoltát megélje és kiteljesítse: ha a regény Armstrong, akkor az olvasó a Hold porában hagyott lábnyom. Nem beszél, mert úgy érzi, minden szót az épp feltárulkozó birtokol. Vagy ha mégis, egy ideig a regény beszél helyette.
Mondják, hogy amikor Kafka felolvasta barátainak A per első fejezetét, azok majd' megszakadtak a nevetéstől. Állítólag Kafka is velük nevetett. Megtehették, hiszen a történelem csak később igazolta a történet félelmetes humortalanságát. Egy békebeli világban puszta aktának lenni maga a hitetlenkedő viháncolás, egy totalitárius rendszer alapegysége lenni pedig a sótlan kiszolgáltatottság. Kafkának volt ereje nevetni a jövőn, Kunderának volt ereje nevetni a változatlannak látszó jelenen. Kafka nevetett, mert minden józansága ellenére talán még hitte, hogy ez mégsem következhet be, Kundera nevetett, mert minden reménye ellenére félt, hogy sosem ér véget. A nevetés, a humor, az incselkedő paródia a mindenkori diktatúra legfőbb ellenszere, gyűlölt ellensége.
Amit kinevetünk, már nem lehet komolyan venni. Amit kinevettünk, már sohasem birtokolhat teljesen. A kommunista Ludvik Jahnnak - a Tréfa főhősének -, aki bízott a szocializmus gyors diadalában, mindössze egyetlen gyönge pontja volt. Ez viszont teljességgel összeegyeztethetetlen az új hittel: egy pillanatig sem veszíti el a humorérzékét. A regénybeli tréfa, a vicces képeslap egész lavinát indít el, ami végül a regényt is elsodorja. Ludvikot kizárják a pártból, karrierje derékba törik, a róla szóló regényt, Kundera első művét pedig betiltják. Az 1967-ben megjelenő könyv a prágai tavasz legnagyobb irodalmi eseménye, majd a megtorlás legfőbb apropója: Kundera élete másolni kezdi hőse kálváriáját, hogy végül előkészítse a későbbi emigrációt. Hát mi ez, ha nem a legigazibb tréfa? A legelvetemültebb csíny, amit egy író elkövethet önmaga és az őt fogva tartó rendszer ellen? Kafkai humor: könyve kacaját a rendszer visszhangozza szárazon.
Szívesen gondolok arra, hogy a regény művészete Isten nevetésének visszhangjaként jött világra - írja A regény művészetében. Érthető hát a hatalom félelme az olvasóval összenevető regény iránt: vele a transzcendencia árnya lopakodna be a mindenkit uralni vágyó rendszerbe. Az irányíthatatlanság réme. Kundera szellemessége a nyolcvanas évek elején A lét elviselhetetlen könnyűségével ér fel a csúcsra. Sztálin fia és a ki nem sikált budi, a szar és a kommunizmus giccse egy egész nemzedéknek lesz hatásos és bélelt menedéke (rossz vicc, de nálunk csak visszamenőlegesen). A mű ugyanakkor iskolapéldája a regény radikális autonómiájának, amit ő egyébként a kafkai képlet legfontosabb elemének tekint.
Szinte hihetetlen, hogy mi mindent olvaszt magába ez a szilánkos próza: filozófiai eszmefuttatásokat, ilyen-olyan definíciókat, etimológiai elmélkedéseket, miniszótárat és a regényírásról való tépelődéseket. Formabontó, pimasz és mégis konzervatív. Már abban az értelemben, ahogy Kundera meghatározza a regény legfőbb funkcióját. A regény Cervantes óta, a műfaj születésétől kezdve javarészt a filozófia helyett is dolgozik: az elfelejtett lét valamely részecskéjét, területét kutatja. A megismerés-fölfedezés a regény egyetlen erkölcse, írja. Csak mindezt a filozófia merevsége nélkül, a regény eredendő szabadságával. Hiszen amíg a bölcselet Arisztotelész módjára az alant fekvő, folyton változó, a józan ész fényével befogható létezők után rohangált, addig a regény felköltözött az ideák platóni világába. A felhők közé, egy flaska dionüszoszi mámort szorongatva a hóna alatt.
A rendszerváltás után, Franciaországban, francia nyelven publikált regényeit már fanyalogva fogadja a kritika. "Sajnos, miután véget ért az ideológia és a történelem szörnyetegével vívott küzdelme, a könyvei szokványosak, kisszerűek lettek" - írja róla Aleksander Kaczorowski. Sőt a humor is kiveszett belőle, visszhangozza a szakma. Talán egyszerűen csak író akart lenni, menekülni a kommunizmusban hívő, majd azt megtagadó alkotó önkéntes, saját kezűleg végzett élveboncolásától. Holott épp ez - így Kaczorowski - járt Kundera esetén bámulatos irodalmi eseményekkel. Ha viszont nem lehet humoros a fikció, akkor kezd el nevetni az élet. Tavaly ősszel írta meg a Respekt című liberális cseh hetilap, hogy minden valószínűség szerint Kundera jelentette fel egy egyetemi lakótársnője barátját.
A nyugati hírszerző központoknak dolgozó Miroslav Dvoráceket a jelentés kapcsán halálbüntetés fenyegette, de végül 22 évet kapott, amiből tizennégyet le is ült. Ma Svédországban él, aktáját az Állambiztonsági Hivatal levéltárát kutató történész hozta nyilvánosságra. Kundera nem kívánta kommentálni az ügyet. Érthető: egy ideje már nem ad interjút és alig áll szóba a hazájával. Pedig ott érte el legnagyobb sikerét, amit egy szerző csak elérhet: 1979-ben A nevetés és felejtés könyve miatt megfosztották állampolgárságától. De hát mit is mondhatott volna? Hogy sosem az író, csak az akta halhatatlan? Az akta, amely a kafkai világban olyan, mint a barlangban ülőknek a falra vetített árnykép: csak ez az igazi valóság, semmi más. A magyar olvasó pedig csak hümmög, Hrabal után szabadon. És továbbra is úgy beszél Kunderáról, mint a Nobel-díj kapcsán évről évre szóba kerülő, de arról rendre - igazságtalanul - lemaradó íróról. Az irónia azonban fáradhatatlan: Nobel-díjasok szólalnak fel Kundera védelmében, lejárató hadjáratnak minősítve minden besúgással kapcsolatos fordulatot. De ez a regény már nem az övék. Sokkal inkább a rejtőzködő életé.
Még valamit kell elképzelnünk a felfedezők némaságában. A mindig visszafojtott, rekeszizmokat feszítő, néma nevetést.
