Fotó: Rédei Ferenc
Teknős Miklós, aki barátságból végigfotózta a jeles eseményt, ott állt mellettem és hümmögve figyelt. Némelyik képről vitatkoztak is egy keveset, én meg lassan megértettem: mindegy, én vagyok-e a fotón népes rokonságommal vagy a miniszterelnök, a fotózás szakma, a történés pedig egyszeri és megismételhetetlen - a lehető legjobban kell hát rögzíteni.
Kézenfekvő volna most úgy folytatni a történetet, hogy Rédeinek könnyű, mert már az óvodában is fotóriporternek készült. De hát nem így volt: a történet első fele talán nem is őróla, hanem a szüleiről szól, akinek egyetlen, késői gyereke volt, és akik gyakorlatilag mindent megtettek azért, hogy ő békében és szeretetben, a lehető legnagyobb nyugalomban nőjön föl. Így költözött a család 1954 körül - Rédei tízéves volt akkor - a Ferenciek terére (akkortájt és még jó darabig: Felszabadulás tér), hogy a szülők évtizedekre a hatalmas Kárpátia bérház házfelügyelőivé szegődjenek.
A takarítást elvégezte ugyan a viceházmester, ők vezették viszont a nyilvántartásokat, szedték a háromszáz lakó lakbérét, intézték a javításokat, nyitották éjjelente a kaput. Rédei hivatalnokból lett házmester édesapja ezért sajátos napirendet követett. Este tizenegy előtt valamivel felöltözött, és karon fogta a Kárpátia ház egyik idős bérlőjét, akivel csöndes diskurálás közben körbejárták a háztömböt, majd hazamentek. A lakó nyugovóra tért, a házmester pedig bevackolta magát a kapu mellett kialakított fülkébe, ahonnan gyorsabban és egyszerűbben kiért a csöngetésre, mint a családnak kiutalt, háromszobás emeleti lakásból.
Sok-sok évvel később az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásán fotózott Rédei Ferenc, amikor a vitatkozók közül fölállt valaki, hozzá lépett, és barátságosan megölelte. - Te vagy a Mara néni fia a Ferenciek teréről - mondta inkább, mint kérdezte, és már idézte is, hogy ő is ott lakott a szüleivel, és hogy milyen szeretettel emlékszik a házfelügyelőékre. Rédeinek nem sokat mondott az arca, de amikor előhívták a képeket, megmutatta az újságíróknak, mondják már meg, ki ez. Antall József volt. Az ő édesapja, a nyugalmazott miniszter és Rédei apja, a házmester sétált esténként a Kossuth Lajos utcában.
Alighanem a házfelügyelőség szüntelen robotja tanította meg Rédei szüleit arra is, mennyire fontos egy jó szakma. Így esett, hogy a nyolcadik osztályt elvégezve ipari tanulónak állt, és kitanulta a vasesztergályosságot. Az azonban, hogy következő évtizedeit nem a gépek zaja és a három műszakban formált-gyötört fém határozta meg, már az úszásnak volt köszönhető: a válogatott kerettagságig vitte, előbb a MÁVAUT-ban, majd a Dózsában sportolt, és ezen a szinten már szinte járt az, amit hivatalosan sehogy, de a népnyelvben mindenki úgy hívott, hogy sportállás.
És ha az óvodában nem is, úgy tizenhat éves kora körül - nagyjából 1960-at írtak akkor - Rédei Ferenc életét tényleg megváltoztatta a fényképezés. Ma már persze nem tudja megmondani, hogy jött az ötlet, hiszen a családban nem fotózott senki, de még vasesztergályos-tanulóként szert tett egy Rolleiflex gépre: irtózatos összeget, 5800 forintot fizetett érte édesapja a Felszabadulás téri Ofotértben. Hogy hogyan kell bánni vele, azt az idős, Városház utcai fotográfus, Pejtsik Imre tanította meg neki. Az öregúr feljárt hozzájuk a Kárpátia házba, és grafitceruzával felskiccelt ábrákon mutatta be, hogyan működik a blende, milyen időben miként célszerű exponálni, és persze kioktatta a laborálás minden csínjára-bínjára is. Ez utóbbinak különösen a hatvanas évek végén látta hasznát Rédei, amikor az országot felforgató beatmánia idején ezerdarabos megrendelést kapott a Scampolo zenekartól. A fürdőkádban ülve hívta elő a temérdek levelezőlap nagyságú képet, amelyet aztán - alighanem - a trafikokban terítettek az ügyeletes sztárok.
Akkoriban persze esztergálásról már szó sem volt. A MÁVAUT-os időkben a vállalat üzemi lapjánál kezdett el fényképezni, aztán amikor átigazolt a Dózsához, a Magyar Rendőrnél folytatta. A gép ekkoriban már mindig nála volt, végigfotózta a temérdek versenyt is, ahová a válogatottal eljutott. Ennek köszönhette, hogy hívták külsőzni a Képes Sporthoz, s valamelyest azt is, hogy felvették a MÚOSZ iskolájába. Onnan viszont már egyenes út vezetett a Népszavához: 1971 elején lépett be, hogy aztán az első négy évet éteri nyugalomban töltse. Más dolga sem volt, mint tanulni, fejlődni - a Népszava ugyanis gyakorlatilag nem közölt képeket, vagy ha mégis, hát borzalmas minőségben, lényegében felismerhetetlenül.
1975-ben azonban minden megváltozott. A lap átállt ofszetnyomásra, immár szükség volt képekre, és azok látszottak is. Rédei pedig, alig túl a harmincon, lehetőséget kapott arra, hogy maga teremtse meg ezt az új világot. Rovatot épített, technikai paramétereket határozott meg, és eldöntötte, hogy ők másként fognak fotózni, mint az összes többiek. Úgy is lett. A korabeli Népszavát mai szemmel nézve is érezni, hogy az akkori lapok szövegtengerével szemben ott megvolt a helye a fotónak, a riporterek mindig kicsit mást, kicsit emberibbet fényképeztek, mint amit a merev hivatalosság megszokott.
Kerek egy évtizedig tartott ez a korszak, aztán Rédei átszegődött a Népszabadsághoz. Újra rovatot építhetett, ismét nekikezdett kivívni a fotó rangját az újságon belül. A régiek, mint Bánhalmi János vagy Boros Jenő mellé szép sorban idehozta Szabó Barnabást, Teknős Miklóst, Fejér Gábort. Aztán érkeztek az igazán fiatalok, mint Gárdi Balázs, Sopronyi Gyula vagy épp Domaniczky Tivadar. Már ebből a névsorból is össze lehet állítani a világ minden létező fotós díjának és kitüntetésének teljes lajstromát.
- Nem az az igazán nehéz, hogy hogyan szedjen össze az ember egy jó társaságot. Ez a szakma is ki van éhezve az értelmes munkára, a jó feladatra, a szeretetre. Rendszerint jöttek, ha hívtam őket. De a munka, a működés színvonalát már sokkal nehezebb fenntartani - mondja Rédei, aki még mindig némi borzongással említi, mit érzett, amikor először meglátta a mára nemzetközi karriert befutott Gárdit a hátközépig érő rasztafrizurájával, s aki egy csöppet most is aggódik az ugyancsak sikeres Domaniczkyért, nem túl hamar hagyta-e el a napilap biztonságot is nyújtó taposómalmát. Tucatszám kerültek ki a remek fotósok ebből a műhelyből, s általános vélekedés szerint Rédei sosem nyúlt mellé.
- Ha képet hoztak a jelentkezők, mindig azt mondtam, hozzák el az egész filmet. Mert az az igazán érdekes, hogy hogyan dolgozik, hogyan mozdul a fotós, hány másik közül kerül ki a jó kép - mondja, és azt sem titkolja, bizony nem csak a fotókból ítélt. Hallgatta, hogyan telefonál az embere, sőt akadt, akit egy-egy munkájára is követett.
Persze mostanság záporozó kitüntetéseiben, az Aranytollban és a Pulitzer-emlékdíjban is benne van tehetséggondozó, közösségépítő teljesítményének elismerése. Akárcsak az, hogy a nyugdíjazása óta eltelt években sziszifuszi munkával nekifogott feltárni, rendezni és digitalizálni a Népszabadság 1963-tól a legutóbbi időkig épített fotóarchívumát. És főhelyen van az is, amiről kevésbé szívesen beszél: fotóriporteri pályája. Az például, hogy elsőként fotózhatott szívátültetést Magyarországon, vagy hogy ő készítette 1983-ban azt a Kádár-portrét, amely nemcsak azért különleges, mert az ország vezetője az NDK-beli útjáról hazatértében, még a pályaudvaron látható rajta, amint izgatottan összehajol a feleségével, és úgy beszélgetnek; hanem az is, hogy megjelenhetett a korabeli Népszavában - igaz, egy belső oldalon.
Aztán arról kérdezem, milyen érzés tűpontos képekkel dokumentálni a történelmet; gondolt-e már arra, hogy a szakmunkákba és tankönyvekbe beemelt fotói mindnyájunkat túlélnek, és száz év múlva is feketén-fehéren, az indulatokat rég hátrahagyva mesélnek a korunkról. Kicsit vállat von, úgy feleli: a világ tényleg elég nagyot fordult. Ma már olvashatóbb a fénykép, mint az írás.
