Kovács Péter festészete az idők során letisztult és kegyetlenebbé lett. Nem mintha huszonöt-harminc évvel ezelőtt oly bukolikus és idilli lett volna, ez a piktúra mindig a kíméletlenségével, a tiltakozásával, a rossz közérzetével tüntetett. A néző, aki felkészületlenül lép a galériába, első élményként most is csupa kellemetlenséget, mi több, anatómiai kellemetlenséget lát csupán. Mintha bonctermekből és hullaházakból származna legtöbb téma, egy elkülönített, esetleg fel is bontott emberi végtag, fekvő testek, amelyek a vonalháló kuszaságában határozottan bomlani látszanak, arcok, amelyeken fekete szemüregként vagy szétroncsolt orrként uralkodik a folthatás. Mindig, egytől egyig emberformák, de a huszonkét évvel ezelőtti Helyzeten mintha a késő középkori haláltáncok csontváza jelenne meg expresszív inkarnációban, a kilencven-kilencvenegyes dátumú Előképen meg egy kipreparált alsó végtag rendetlen, mert szanaszét hagyott vonalcsomók és meszesfehérek környezetében.

Mindez, említettem, a pályakezdés óta meghatározó. Akkor is hasonló volt tárgykör és világlátás, amikor a méltatások még okkal emlegették Giacometti rajzművészetét Kovácsról szólva. A látszólagos vonal-izgatottságból, a vázlatosnak mutatkozó esetlegességből hasonlóképp derengenek elő a testrészek (Elégtétel, 1982), hökkentett meg a kikerekedő fej (Leltár), mint a nagy svájci tussal és ecsettel előadott rajzos portréin, de a végeredmény barátságtalanabb. Legalább annyira tragikusak az ekkor, negyedszázada készült képek, mint az írásokban ugyancsak többször emlegetett Francis Bacon kegyetlen helyzetjelentései. Az Aulich utcai tárlat, amely címéhez hűen sorakoztat fel harmincesztendős és tegnap készült műveket, az elkeseredetten viaskodó vagy ki tudja, önmagával birkózó Indulatos rettenetes harcával, amputáltnak tetsző izmos combjával és a kuszaságból kiömlő véres vörösével bizonyítja, hogy az analógiakeresők jó felé tájékozódtak. Az Alvók pedig a nyugtalanul duzzadt testeken, a formák hirtelen elhallgatásán és a feszültségen túl a merész kompozícióval zárkózik fel a brit példakép mögé.

Aztán a közvetlen-közvetett hatások feloldódtak. A mai Kovács Péter kiérlelt és magabiztos festészetében mindebből csak a dráma, a tragikum és a rossz közérzet maradt meg, ami viszont mind az övé. Festészetről beszélünk, noha erősen, végletesen grafikai eszközökkel él. Nem tudni, izgatott vonalrendszereihez mikor használ szenet, grafitot vagy vöröskrétát, a következetesen talányos "vegyes technika" meghatározás semmitmondó, legfeljebb annyit látunk, hogy vékonyan fölrakott, esetleg csorgatott foltjai olajfestéket sejtetnek. Mindenesetre a hol önfeledtnek, hol szenvedélyesnek, hol meg agresszívnek ható rajzos vonalak a módjával és meglepően adagolt foltokkal együtt festészetet alkotnak. És szépek.

Igen, ha a látogató már hozzászokott az ember-fragmentumok látványához és a nyugtalanító szemlélethez mint alaptényhez, fel fogja fedezni ennek a művészetnek a gazdagságát. A kusza vonalak értékét, mert barátságtalanok, de mesterien a helyükön vannak. Az alakok sokkoló kihagyásait és hirtelen elfeketedését, mert tökéletesen drámaiak. A fekete vonalrendszerekbe belehúzott vörösöket és a rajzosságot tompító-kiegészítő lazúros festést, mert modulálnak és moderálnak. Főképp pedig mindezek meggyőző, kiérlelt és egyedül indokolt együttélését. Kovács művészete is abban az izgalmas vonulatban található, amely monomániásan ragaszkodik egy-egy motívumhoz, tárgyhoz, témához, de annyiszor, annyiféleképpen dolgozza fel, hogy a többé-kevésbé figuratív ábrázolás nonfiguratív élményeket, absztrakt élvezeteket kínál.

Még előfordul, hogy fejekkel, arcokkal, kiolvasható fiziognómiákkal is megtetézi érzelmi mondanivalóit, de erre nincs szüksége. A mindig csüggedt, lefelé tartó formák, a keretet szétszakítani készülő feszültségek, a fájdalmasan felfüggesztett-fellógatott alakok és a sok kiterített vízszintes minden pszichológiánál hatásosabb. Festői tragikum. És ez, a piktúrális kielégülés, a festői teljesség változtatja meg, tompítja és enyhíti a tárgy kegyetlenségét. Akárcsak Bacon megmagyarázhatatlan mégis-humanizmusát, amelyhez - most már csak a szelleméhez - a Kovácsé hasonlítható.

Inercia. 1966. Vászon, vegyes technika, 110x160 cm