Hát persze, hogy nem véletlen, hogy Csendes-Erdei Kata, a fehérvári Szent István Király Múzeum restaurátora a közelmúltban éppen egy retikülkiállítás ötletével kopogtatott be a múzeum igazgatójához.

- A retikülök a gyengéim, kislánykorom óta imádom a míves női kézitáskákat - mondja. - Polgári családban nőttem fel, a nagymamám hetente kétszer kártyapartira hívta meg a barátnőit, én meg csodálattal figyeltem a hölgyek színpompás retiküljeit, amelyeknek bársonyos volt a tapintásuk, gyönyörű díszítések voltak rajtuk, és finom illatok áradtak belőlük.

Az a nő, aki nem szereti a retikülöket, valójában férfi - tartja a mondás, amelyben annyi igazság mindenképpen van, hogy a székesfehérvári Fekete Sas Patikamúzeum kamaratermében látható Amitől megőrülnek a nők című tárlat bevallottan női kiállítás. Mint ahogy az lesz a következő két tárlat is, ami a női cipők és kalapok divatját mutatja majd be.

Pedig a retiküldivat elmúlt kétszáz évének felelevenítése nem csak a hölgyek számára lehet érdekes. Kiderül például a kiállításból, hogy a retikülöket elsősorban nem a praktikum szempontjából alkották meg, a nők számára mindig is fontosabb volt például a kézitáskák anyaga, formája, színe, díszítése. A retikülöket egészen a múlt század közepéig főként kézművesek készítették, a legelőkelőbb darabok ötvösök, hímzők, bőrdíszművesek kezéből kerültek ki. Manapság ugyan a retikülök többsége tömegterméknek számít, és a leggyakoribb alapanyaguk a műbőr, de az igényesebb és persze drágább kézitáskák a régi korokhoz hasonlóan ma is bársonyból, selyemből, csipkéből, állati bőrből, vesszőből készülnek, díszítésként pedig borostyánkő, smaragd, esetleg fémszálas hímzés kerülhet rájuk.

Csendes-Erdei Kata szerint a nagyszüleink azt tartották igazán jó retikülnek, ami ugyan kicsinek látszott, de valójában minden elfért benne, amire egy hölgynek szüksége lehetett: púdertartó, tükör, parfüm, táncrend, tűtartó, kesztyű, legyező, színházi látcső, esetleg pénztárca. A nők kézitáska-használata persze minden korban pontosan tükrözte anyagi és társadalmi helyzetüket. A kiállítás legrégebbi darabjai - amelyek a XVIII-XIX. századból valók - szinte kizárólag nemesi és gazdag polgári családok gyűjteményéből maradtak fenn. A minőségi női kézitáska használata egyes társadalmi rétegek számára kötelezőnek számított, mint ahogy egy-egy új cipő vásárlásához általában hozzátartozott a retikül lecserélése is.

- A táskadivatban egyébként nincs új a nap alatt, ugyanúgy érvényesül a körforgás, mint például a ruháknál - állítja Csendes-Erdei Kata. - Itt is évszázadokon át nyomon követhető a formák és az anyagok káprázatos gazdagsága. Van, amit ma talán nevetségesnek érzünk, pedig a szüleink megőrültek érte. De ez fordítva is működik. A kiállítás látogatói között akadt olyan fiatal lány, aki rábökött az egyik reformkori retikülre, és megkérdezte, hogy hol lehetne ilyet kapni? Merthogy ő még ilyen szép és modern táskát sehol sem látott.

Retikül vagy ridikül?

Bár a magyar nyelvben mindkét forma ismert a női kézitáska megnevezésére, az igényesebb nyelvhasználók elsősorban a retikül változatot használják. Ennek az az oka, hogy a francia reticule eredetileg a latin reticulum főnévből származik, ami "kis háló" jelentésében volt ismert, azaz az ókori Rómában a hölgyek egy hálószerű alkalmatosságban hordták magukkal a legszükségesebb tárgyaikat. A francia nyelvben azonban a XIX. századtól kezdve a ridicule szót - amely eredetileg mulatságost, nevetségest jelentett - is elkezdték használni a kézitáska megjelölésére. Franciaországban ugyanis a női kistáska előbb hosszú időre kiment a divatból, majd amikor újra használatba került, egy ideig gúnyos megjegyzések céltáblája lett. A nyelvészek szerint Magyarországon a szó mindkét alakjában elfogadható.

Minden elfér benne