Krisna repülőre száll
Legyen az tigriscápa, amit a bristoli botrányművész, Damien Hirst formaldehidbe áztat, kitömött borjú, amelynek szarvait és patáit bearanyozza, vagy éppen egy Irakban elhunyt katona koponyája, amelyet gazdagon kirak gyémántokkal: az eredmény ugyanaz. A gyűjtők ádáz harcot vívnak, és csillagászati árat fizetnek, hogy hazavihessék - a kortárs létére a legjobb befektetésnek minősülő - Hirst legújabb munkáját.
- Az indiai Hirst - jellemezte nemrég egy műértő Subodh Guptát, akinek Halász című festménye öt évvel ezelőtt 13 ezer dollárért kelt el, tavaly New Yorkban ennek éppen a tízszeresét érte. De a szeszélyes műkincspiac nem csak vele tett kivételt. A világ újra felfedezte Indiát, majd India képzőművészetét: a kilencvenes években fellendülő gazdasági élet hamar kitermelte azt a tehetős réteget, amelynek tagjai bőkezűen költöttek fiatal művészek utaztatására, külföldi és hazai taníttatására.
- Az évezredeket meghatározó tradíció találkozása a modernitással - summázza napjaink indiai művészetét a múlt novemberben az Iparművészeti Múzeumban kiállító képzőművész, Gigi Scaria. Példának hozza alkotótársai munkáit: az éhséget szimbolizáló fémedényekből épített óriás istenséget, ősi tekercsképkészítőkről forgatott videót és egy olajkép erejéig szuperszonikus repülőre ültette Krisnát, Visnut és a többi Mahábhárata-hőst.
A korábban az orosz, a japán és a kínai művészek egyedi látásmódjáért és formakincséért rajongó szakértők mohón rákaptak az indiai művekre. Nyugat és Amerika meghívólevelekkel bombázta a művészeket: Anita Dube-ot, Nalini Malanit, Riyas Komut, Sheela Gowdát. A hirtelen támadt érdeklődést még a Londonban élő, Turner-díjas Anish Kapoor is megérezte: jócskán megugrott fémszobrainak az árfolyama.
Sorra nyíltak a nagy kiállítások, 2001-ben a londoni Tate Modern, 2002-ben a bécsi Kunsthalle rendezett átfogó indiai tárlatot; 2003-ban Berlin, 2005-ben a velencei biennále, 2007-ben a kasseli Documenta közönsége ismerkedhetett velük. A kurátori lelkesedést az árverezőházak is osztották: már az ezredforduló környékén megrendezték az első indiai tematikájú aukcióikat a legrangosabb angol, párizsi és amerikai házak. A hosszú évszázadokig csak néhány dúsgazdag indiai kereskedőcsalád úri kedvének kiszolgáltatott művészek komoly rajongótáborra tettek szert: manapság mintegy ötszáz specializálódott gyűjtőt jegyeznek - világszerte. (A legnagyobb indiai aukciósház, a Saffronart, forgalmának hatvan százalékát külföldi vevővel bonyolítja.) Az egykori gyarmatosítók között akad olyan megszállott is, aki komplett Turner-kollekcióját áldozta fel, hogy még időben beszállhasson az indiai ringlispílbe.
- Sokan termelő üzemmódba váltottak - meséli Gigi Scaria, és hozzáteszi, a befutott művészeket annyi helyre hívják, hogy szinte alig marad idejük otthon, az autentikus közegben alkotni. Szerencsére még nem látni a műveken, hogy a kínaihoz hasonlatosan, a nyugati piac igényeit követnék.
- Ha az ember külföldi kortársat vásárol, bármikor el is adhatja külföldön. A sokszor túlértékelt hazai kortársak csak itthon piacképesek, a tőlük vásárolt alkotásokkal beszorulunk a műkincspiac láthatatlan vasfüggönye mögé - indokolja döntését Antal Péter gyűjtő, miért kacsingat újabban külföldi művészek felé. Ha indiait egyelőre nem nézett is, egy közelgő párizsi árverésen a japán fotós, Nobuyoshi Araki polaroid képére vadászik. Mást nem ismer, aki itthon belevágott volna a távol-keleti ország mestereinek gyűjtésébe, aukcionálásába.
- Magyarországról nem látni el Indiáig. Irreális volna, hogy valaki a közeljövőben indiai műveket vegyen - mondja Kieselbach Tamás galériás. Szerinte nehezen ér össze ez a két távoli világ, hacsak valakinek egyszer eszébe nem jut összekapcsolni az azonos gyökerekből táplálkozó roma és indiai képzőművészetet.
Átfogó kiállítást utoljára a Ludwig Múzeum rendezett 1997-ben, életműtárlatot pedig az Ernst Múzeumban rendeztek utoljára, nyolc éve, Amrita Sher-Gilnek.
Nagyon drága, nem gondoltak rá, persze érdekes volna, mondja a Műcsarnokot vezető Petrányi Zsolt kérdésemre, kalkulálnak-e az indiaiakkal. A Ludwig Múzeumot igazgató Bencsik Barnabás csatlakozik.
Így egyelőre marad nekünk egyetlen erős kapocs: Baktay Ervin unokahúga, Amrita Sher-Gil. Az első jelentős modern indiai festő, aki tulajdonképpen magyar volt.
