Lizz Wright gyökerei
A georgiai születésű, jelenleg New Yorkban élő énekesnő viszonylag keveset koncertezik (ebben a hónapban például mindössze a Carnegie Hallban lehetett színpadon elkapni), de aki megnézi mondjuk a YouTube-on a felvételeit, az nem sok teatralitással találkozhat. Áll egy szép fiatal fekete lány a mikrofon mögött és visszafogottan, első ránézésre akár szenvtelennek is tűnően énekel, néha grimaszol és időnként finoman mozdul a testével. De ha az ember jobban odafigyel, hallgatja egy kicsit, vagy még annál is tovább, akkor bizony beleborzong, hogy mi minden hagyja el a száját. Mennyi szépséget és mélységet rejt ez a kontraalt hang, mennyi belső hitet és bölcs nyugalmat sugároz felénk.
Ezt a belső hitet és bölcs nyugalmat vélhetően otthonról hozta, a Georgia déli részén fekvő kisvárosból, Hahirából. Szinte beleszületett a zenébe: apja a helyi templom zongoristája és zenei vezetője volt, aki középső gyermekében hamar felismerte a tehetséget, biztosította a helyét a templomi kórusban. Lizz Wright meglehetősen puritán és szigorú nevelést kapott, mint egy 2005-ös interjúban elmondta, nyugodt, meditatív hangulatú otthonban nőtt fel, ahol még tévé sem volt, s a rádiót is csak akkor tudta a testvéreivel hallgatni, ha a szülők távol voltak. A gospelek és spirituálék mellett érdeklődése így fordult a blues, a rhythm and blues és a dzsessz felé, próbálta utánozni, elsajátítani a rádióban hallottakat. Ambiciózus lány révén pedig minden lehetőséget megragadott a szereplésre.
Tizenkilenc volt, amikor az Atlanta Jazz Festivalon meghallotta őt Ron Simblist, aki összehozta az In The Spirit nevű gospelformációval, s akinek a közvetítésével 2001-ben leszerződtette a Verve. A szakmai közvélemény 2002 nyarán a Los Angeles-i Hollywood Bowl-ban tartott Billie Holiday-emlékkoncerten kapta fel rá a fejét. Ekkor már javában tervezgette, formálgatta bemutatkozó albumát, amely végül Salt címmel 2003 májusában jelent meg. Eklektikus dalválasztása és műfajokon átívelő, divatos szóval crossover jellege miatt a kritika óhatatlanul Norah Joneshoz és Cassandra Wilsonhoz hasonlítgatta, ami kiindulópontként kétségkívül kézenfekvő, de könnyen tévútra vihet, hisz mindhárom énekesnő másért izgalmas.
A Salton mindenesetre a latin zenétől a spirituálékon át a folkosabb és dzsesszesebb dalokig számos műfaj megtalálható, részben saját, részben jól ismert szerzemények ízléses gyűjteménye. A két évvel későbbi folytatás, a Dreaming Wide Awake producere pedig az a Craig Street volt, aki korábban Norah Jones és Cassandra Wilson nagylemezein is dolgozott, ami értelemszerűen megint csak erősítette az összehasonlításra való hajlamot. A Salthoz képest ez a korong is meglehetősen eklektikus lett, nagy vonalakban egyszerre volt benne Lizz Wright múltja, a délvidék lassabb bluesos tempója és jelene, a metropoliszok lüktető színessége.
Aztán a tavaly megjelent legújabb albuma (The Orchard) lényeges változást hozott: a zenei gyökerekhez való visszatérést és az ezzel járó letisztultságot.
"Hazamentem meglátogatni a nagyszüleimet, s figyeltem, hogyan kommunikálnak a szomszédokkal és a barátokkal - emlékezik vissza honlapján az inspirációkra Lizz. - Mindez elgondolkodtatott azon, hogy hol születtem és hol nőttem fel. Készítettem pár képet, összeraktam diasorozattá, alátettem Tom Waits korai dalát, az I Hope That I Don't Fall In Love With You-t, bevittem a kiadómba és azt mondtam: ezt szeretném csinálni. Amikor leültem Craiggel és a zenészekkel, nekik is megmutattam ezeket a képeket. Mindenki a maga módján reagált rá, mindenki beletette a maga látásmódját és érzékenységét."
Lizz Wright persze tudta, érezte, a gyökerek felmutatásánál mindig nagy a tét. Ezért előbb szerzőtársával, Toshi Reagonnal egy kis klubban több alkalommal is letesztelte a dalokat. Minden este másféle megközelítéssel adták elő, próbálták mindegyiknek megtalálni a hozzá leginkább illő formát és öltözetet. Ez a fajta kísérletező hozzáállás a lemezfelvételek során is megmaradt, még ott is számos próbafelvétel készült, mire a végleges változatot rögzítették.
"Az album készítése közben rengeteget tanultam, és azt hiszem, nagyon sokat megmutattam magamból. Korábban elképzelni sem tudtam volna, hogy ilyen dalokat írok, hogy ezeket a történeteket elmesélem. De nagyon szabadnak éreztem magam, hagytam, hogy a dolgok magukkal vigyenek, hagytam, hogy meglepjem magam."
No, a The Orcharddal nemcsak magát, de a rajongóit is sikerült meglepnie.