KO a plakátkiállításon
Kicsit csalódtunk. A Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége (MKISZ) a hét országra szóló csillagnézős kereskedelmi reklámmal, Faragó Géza felejthetetlen, 1913-as "Mióta ember néz az égre, Tungsram izzó volt a reménye" kvázi alcímű dolgozatával, és A plakát művészete főcímmel verte nagydobra a Nemzeti Táncszínházba szervezett tárlatát, azt sugallva, hogy itt valami jó nagy történeti merítés lesz. De sem a macskás hölgyet nem láttuk, sem a nagy merítést. A kiállításnak igazából a Harminckét jó plakát 1975-től napjainkig címet illett volna adni, ezzel se lett volna semmi baj, pláne hogy kiderül, ebbe a szűk negyven évbe is rengeteg minden belefér, mondjuk egyfelől a népi szecessziótól az op-arton át a posztmodernig, másfelől a mesefilmtől a tudományos konferencián át a kereskedelmi bankig. Tehát nem mondjuk, hogy Mátyásföldről vagy Soroksárról egész osztályok kerekedjenek fel, fel, Budára, mert a program maga negyedannyi ideig sem tartana, mint az utazás, de azt azért igen, hogy aki a környéken jár még márciusban, valamikor délután egy után, az ugorjon be bátran egy félórára.
Nagyon bevésődött alkotást keveset láttunk, bár ennek az amnézia is oka lehet. Néhány felejthetetlen pillanat azért megelevenedik, mutatva, hogy van remény, az amnézia részleges. A patakfia és a nap c. színes, szinkronizált csehszlovák gyerekmozi (rendező: Martin Tapák) például úgy ahogy van, fekete lyuk, és mi tagadás, az 1995-ös ünnepi könyvhét is elhomályosult már, de ott van például a KO című magyar film bemutatójára készült munka, 1978-ból, Benczúr Gyulától, a falat átütő bokszkesztyűs ököllel, az Ingmar Bergman-féle Suttogások, sikolyok, (Poszpisek Mária, 1988) és a Fábri Zoltán rendezte Az ötödik pecsét moziplakátja, az összeszabdalt, átszúrt kézzel, 1975-ből. Kicsit visszajön a fiatalság, plusz megint a fájdalom: hová tűntek ebből az országból az egyedi, magyar, művészi moziplakátok? (El.)
E sorok írója sem nem művészettörténész, sem nem esztéta, ami egyfelől sajnálatos, mert akkor lenne valami rendes szakmája, másfelől viszont örvendetes garancia arra, hogy nagyjából azt látja, amit az átlag felső szegmense, amelynek itt általában középületekben ingyentárlatokat rendeznek. Mint ilyen, a leghosszabban Orosz István két különös, varázsképeket idéző munkájánál tapadtam le, Shakespeare arcát metszetszerű táncos figurákból, Don Quijotéét pedig magából a lovagból és hű szolgájából, Sancho Panzából rakta ki a mester. Persze ezenkívül is dől az invenció, ott van például az az etnofesztiválos munka, amelyen a vonós hangszer húrjai szántóföldi lágyszárúak (Rozmann Ágnes), a 2002-es Arany penge kreatív reklámfesztiválra készített hálózati csatlakozós kép (Vargha Balázs) vagy a Nemzetközi Nőíró Konferenciát beharangozó plakát, amelyet kizárólag a női szexus nem hivatalos szimbólumából, tehát csupa rombuszból állított öszsze Molnár Gyula. És még sorolhatnánk, mint ahogy nem fogjuk, mert inkább azzal folytatjuk, mit akart a kiállítással a szervező.
A MKISZ elnöke, Simonffy Márta úgy fogalmazott: képet adni a közönségnek az elmúlt évtizedek plakátművészetéből, közelebbről, megmutatni, hogy e klasszikus plakátokon miként jelennek meg a különféle művészi eszközök, vagyis az írás, a kép, a piktogramok. Természetesen a válogatásnak a minőség is az alapja volt, a táncszínházban látható alkotások a legjobbak közül valók, amelyek kitűnően illusztrálják, hogyan lehet "tőmondatokban" úgy fogalmazni, hogy a vizuális élmény is meglegyen és a mondanivaló is átjöjjön.
Jó plakátot nézni egyébként azért is érdemes, mert egyre kevesebb van belőle. A multik előretörésével az egész plakátkultúra uniformizálódott. Egyre kevesebb a szellemi töltekezésre ösztökélő munka, és egyre több a kereskedelmi fogyasztásra csábító. A plakátművészeknek szinte egytől egyig van valamilyen állása - többnyire a reklámszakmában -, máshogy nem tudnának megélni - tudtuk meg.
A Tungsram-hirdetés egyébként azért került rá a meghívóra, mert ez a darab a magyar plakátművészet egyik legmeghatározóbb darabja, amely máig példa. Viszont azért nem került rá a falra, mert rettenetesen drága lett volna kölcsönkérni - mondta Simonffy Márta.
