Bolgár pinceboltok, erdélyi cigánypaloták vagy csak egy tiranai folyócska - bármelyik elég ahhoz, hogy elkezdjük legombolyítani a történetet. Tosics Iván képei ezt kérik, követelik tőlünk. Vegyük észre azokat a változásokat, amelyek elől egyetlen kelet-közép-európai város sem menekülhetett a rendszerváltás utáni majdhogynem húsz évben. A pillanatfelvételek a folyamat sarokkövei, dokumentumai.

Látunk egy Tiranát átszelő folyót, amelynek partjára a nagy szabadság - vagy csak szabadosság - idején a közterületet nem kímélő polgárok egyre-másra építették fel házaikat. A Lana folyóból szennyvízcsatorna lett, a főtér ezen részéből pedig elborzasztó a látvány. Aztán fordult a kocka, megjelent a színen Edi Rama, a főváros új polgármestere, aki csakhamar leverte a szabadosságot szabadsággá változtató határcölöpöket. Rávette a lakókat, hogy maguktól (!) bontsák le az illegálisan épített házakat, mert a városnak buldózerre sem volt pénze. Ma már a folyó és a rendezett zöldterülettel ékes part egy modernizálódó, öntudatos európai várost idéz.

A kontrollt vesztő öngondoskodás mesés példái a "színes" bolgár panelek, ahol mindenki csak a saját lakrészét újította fel, úgy és ahogy tudta. És beszélnek a bánffyhunyadi cigánypaloták a hirtelen jött gazdagság tehetetlenségéről és cifra nyomoráról, a bolgár pinceboltok pedig a vadkapitalizmus azon szakaszáról, amikor még sok volt az áru, de kevés az eladóhely. A mai, plázákhoz szokott nézőnek ez már inkább meglepő és mulatságos: a járdaszinttől alig pár arasszal nyíló ablakhoz a vásárlónak le kellett görnyednie, míg az eladó a pincében lábujjhegyre ágaskodott, hogy az üzlet létrejöjjön.

Mosolyoghatunk kesernyés önfeledtséggel a romos pesti bérházakon, amelyeket felújítani már nem, de a függőfolyosót erdőnyi faanyaggal aládúcolni még volt pénz. Vagy akár a lakótelepi zöldterületet felzabáló parkolóhelyeken, a privatizáció visszásságain, a távfűtések embernyi vastag csövein, melyek egykor a modernizációt jelentették. Összevethetünk egy éjféli, zenével és árusokkal teli moszkvai aluljárót az Ostbanhof pillanatával, ahol éppen takarítanak, és egy csikk sem látszik sehol, vagy a pesti Kálvin térivel, ahol ebben az órában a hajléktalanok veszik át az uralmat.

Ha úgy tetszik, Tosics saját közelmúltunkkal szembesít egy városvédő pajkos szigorával. Nem elítélni, moralizálni, hanem csak elgondolkodtatni szeretne. Az irónia fegyverével, hiszen ez még átütheti a közöny üvegfalát. A posztszocialista városok drámai átalakulásáról ugyanis már számtalan díjnyertes fotót láthattunk. Olyanokat, amelyek - egy jó képhez illően - minden fontos információt megmutattak. Egyszerre, egy helyen. Tosics "rossz képei" viszont ráérősen mesélnek. Arra kérik a látogatót, hogy fordítsa el a fejét a képről. Vessen egy pillantást jobbra, majd balra is. A dermedni látszó pillanat elő- és utóéletére.

Mély társadalmi változások termelték ki az elcsípett abszurdumot