Nem ő az egyetlen a magyar szállodaiparban, aki Kalmár-Maron György köpönyegéből bújt elő. A legigazibb concierge harminc éven át fogadta a vendégeket, évtizedeken át okította a jövő recepciósait, köztük a Royal jelenlegi főportását is. Mestere lett hivatásának, bár nem választotta. A történelem hullámverése sodorta a kulcsos fal elé, de ha már odavetődött, kifacsart belőle mindent, amit csak egy olthatatlan tudásvágyú embernek nyújthatott.

Hamisítatlan közép-európai keverék. Apai dédanyja az olaszországi Piemontból érkezett - innen a Maron név -, nagyapja jászberényi hétszilvafás nemes. Anyai nagyapja Prágában született szudétanémet zsidó, Liszt Ferenc tanítványaként érkezett Szegedre, ahol a város zenei életének ismert egyéniségévé vált. Egy hódmezővásárhelyi parasztcsalád leányát vette nőül. A vaskalapos német precizitás és a könnyed olasz életigenlés furcsa ötvözetté formálódott a családi kohóban. A Janus-arc egyik oldalát a munka világa jelentette - a megalkuvás nélküli profizmust -, a másik oldalt a kulturális nyitottság, a művészetek és eszmék tisztelete uralta. Az aktuális történések ezen a kettős szűrőn át jutottak el a gyermekhez, aki már a kamaszévek előtt úgy tekintett a tovatűnő napokra, mint majdani emlékekre. De nem csupán a család kollektív emlékezete él benne elevenen. Az öntudatlan emlékgyűjtőből később tudatos emlékvadász lett, aki elraktározta környezetének minden érdekes történését.

- Ellentmondásos korban születtem, amelyről előre tudható volt, hogy letűntekor sokféleképpen mesélik majd újra. Az egymásra rakodó mesék alatt pedig lassan felismerhetetlenné halványul a valóság. Kár lenne érte. Előbb csak az ágyneműtartót, később szobákat és pincéket töltöttem meg emlékekkel. A tárgyak, fényképek, újságcikkek, iratok és magnókazetták tömege még rendszerezésre vár. Nem tudom a Párkák kezében mikor csattan az olló, de ha sorsom fonalát még gombolyítják kicsinyég, akkor megpróbálom mindenki számára látható képpé rendezni az évtizedek alatt gyűjtögetett ténymozaikokat - mosolyodik el a rendhagyó életű concierge.

Volt miből gyűjtögetnie. A történelem többször is átvonult a gyermekszobáján, majd furcsa körtáncot lejtett recepciós pultja előtt. Egy héttel a második világháború kitörése után született. Apja éles hangú háborúellenes cikkeket írt az Esti Kurírnak és a Kis Újságnak. A lapok betiltása után bujkálnia kellett. Egy időre még egy íróasztalba is beszögellték, máskor egy halom széna közt figyelte az orosz vasvillák villanását. A felszabadulás újra a Kis Újságnál találta immáron külpolitikai rovatvezetőként. Ebbéli minőségében vett részt a párizsi béketárgyalásokon 1946-ban. Ez a hat hónap élete meghatározó élményévé vált. Két év múltán őt jelölték Washingtonba sajtóattasénak. A család felmondta a társbérletet, még a télire kapott tűzifát is szétosztották.

Csakhogy a történelem nem törődik ilyen apróságokkal. A szocdemek és kommunisták összeolvadása után kellett a hely az új kádereknek. Mellékvágányra került. De tűzközelben maradt. Az ötvenes években a Vengrija-Hungary orosz-angol nyelvű lap munkatársa lett, amelynek főszerkesztője Vásárhelyi Miklós, orosz nyelvű szerkesztője Nagy Erzsébet, Nagy Imre lánya volt. Mindkettejükkel szoros barátságot ápolt. Bár Nagy Imre pártból való kizárása után mindkettejüknek távoznia kellett a laptól, együtt mentek szüretelni Badacsonyba. 1956. október 22-t írtak akkor.

A következő nap a fiát, Györgyöt is a Rádió előtt találta. Barátját halálos lövés érte. Ő megúszta. Mint ahogy a későbbi napokat is. Fegyvert ugyan nem vett a kezébe, de mindenütt ott volt. November elsejére felnőtt. Májusban pedig felvételizett az ELTE magyar-német szakára. Sikertelenül. A három nyelven beszélő, a gimnáziumot jeles érettségivel záró fiatalember azonban nem bánkódott túlságosan. Apját akkorra már eltiltották az öszszes laptól, gépírást vállaló anyját szintén elbocsátották. Nyomorogtak. Örömmel vette hát a kabátját, amikor osztálytársa - osztályfőnökük tanácsára - magával hívta portásállást keresni. Az Erzsébet Szállóban kaptak munkát. Innen csábították át az 1961-ben nyitó Royal Hotelbe, ahol harminc évig dolgozott.

- Sehol nem tanulhattam volna annyit, mint a recepciós pult mögött - magyarázza elégedettségét Kalmár-Maron György. - Az etikett, a nyelv finom részletei mellett könnyedén csiszolhattam magam minden műveltségi területen. Egyedülállóan népes és felkészült tanári karom volt. Bármilyen kérdés merült fel bennem, hatszáz fős vendégseregből választhattam ki a legfelkészültebb válaszadót. A módszer nem volt számomra ismeretlen, hiszen apám sem szokványos módon - hanem bélyeggyűjteményét magyarázva - vezetett be a történelem és a művészetek világába.

Különleges iskola kivételeseknek.
A többség képtelen volt kijárni, akadt olyan kollégája, aki a német alapfokig se vitte, miközben ő öt nyelvben vált járatossá. Igaz, három nyelvet otthonról hozott. Az angolt és az olaszt az apjától tanulta, a németet a nagynénitől, míg a franciát és a spanyolt a Rigó utcában. Furcsa módon csupán az utóbbiból van felsőfokú nyelvvizsgája, miközben azt használja legkevésbé. (A gimnáziumi orosz valahogy nem ragadt meg benne.)

A szállodai évek különleges tapasztalatokkal is szolgáltak. Bizsergetően izgalmas és egyúttal megalázó volt a elhárító tisztek folyamatos jelenléte. Néhány évvel később viszont kitűnően szórakozott azon, ahogy a nyugati kémelhárítók az általa már jól ismert módszereket próbálták végig rajta. A Magyar Szállodaportások Aranykulcs Szervezetének főtitkáraként, majd alelnökeként ugyanis meghívást kapott a Nemzetközi Aranykulcs Unió Igazgatótanácsába. Egy évtizedig a magyar delegáció volt az egyetlen, amely a vasfüggönyöm túlról érkezett. Érthető, ha érdekelte a nyugati szerveket.

A Royal Szálló elegáns világa vonzotta a háború idején, illetve a forradalom után kivándoroltakat. Színészek, írók, sportolók mellett náluk szállt meg a pápa magyar származású fogorvosa, Molnár Ferenc özvegye, Amerigo Tot. A szálloda színes kaleidoszkópjában időnként furcsa alakok is feltűntek. A rangrejtve érkező jugoszláv politikai vezető vagy Mr. Wynn, az angol kém, akit a félemeleti drinkbárból vittek el. Ott volt a 63-as három hétig tartó vesztegzár idején is, amit egy feltételezett himlőjárvány miatt rendeltek el. A betegség ugyan nem ütötte fel a fejét, az oltástól viszont csaknem elvesztette a látását.

Sokan felkerekedtek körülötte, hogy a világ más pontján próbáljanak szerencsét. Nem tartott velük. Holott nyelvtudása, kapcsolatai biztos kezdettel kecsegtették. A család iránti hűség azonban itthon tartotta.

1991-ben bezárt a Royal. Az új angol igazgató hosszan tárgyalt vele a jövőről, ám az újranyíló szállóba már más toborozta a személyzetet. Előbb a HungarHotels Központba került, majd annak felvásárlása után a Danubius keretein belül - és több középiskolában - képezte a jövő szállodásait. Tavaly vonult nyugdíjba. Sok még a teendője: egy egész századot kell rendszereznie.