Múlt szombat este arról ábrándoztam, hogy milyen jó a New York-iaknak, ha elmennek az operába, azt hallják a zenekartól, amit kell, az operaelőadás színpadi része nem arra szolgál, hogy többé-kevésbé elfedje a zenei megvalósítás fogyatékosságait. Ha aznap kicsit szorgalmasabb vagyok, feltehetően már a délutáni Figaro-előadáson rájöhettem volna, hogy emiatt nem kell Amerikába menni. Sehová se kell menni, csak a MüPá-ba, és a Fesztiválzenekart hallgatni. Maradt a hétfő és a szerda, két Figaro házassága-előadás.

Van még egy fontos tapasztalat, sajnos ez is meglehetősen Operaház-ellenes. Váradi Zita olyan Susannát énekelt, amilyet az ember szeretne, elevent, világosat, szép hangon szólót, sokarcút. Viperát, ha vipera kellett, szerelmeset, ha a Rózsaáriához ért, csábítót, ha csábítani akart, és kicsúszott a kezéből a pofon, ha az volt a helyénvaló. Váradi Zita nemhogy kényelmesen belefért egy első osztályú, nemzetközi, sztárokkal is bíró szereposztásba, hanem az erőssége volt. Mégis sikerül őt a színházban olyan előadásban, rendezésben, szereposztásban felléptetni, hogy az ilyesmi lehetőleg ne derüljön ki róla.

Ami a többi énekest illeti, voltak sztárok, nagyon élvezetes sztárok, hiszen Marie McLaughlin és Robert Lloyd is kisebb szerepben lépett föl. Lloyd szépséges, sötét hangja, jellegzetes, angolos, orrból, arcüregből áradó hangja döbbenetes, ahogy az az élmény is, hogy a máskor olyan komor, fenséges hangi, színpadi jelenség a megfelelő helyzetben komikussá válik. Marie McLaughlin miatt remélni lehetett, hogy a hagyományosan kimaradó Marcellina ária ezúttal benne marad az előadásban, de olyan szerencsénk sajnos nem volt, így is hosszú volt az előadás, pedig csak egy szünetet kértek.

A fiatalok érezhetően más iskolát jelentettek, nem a hangból adódó megfellebbezhetetlenséget, hanem énekes-színészetet, színész-énekességet. Hogy ki mennyire mestere ennek, azt nagyon egyszerűen lehetett ellenőrizni: aki képes volt arra, hogy a Fesztiválzenekar mellett magára irányítsa a figyelmet, az jelentős énekes. Mert ezúttal a zenekar nem az árokban ült, hanem némileg széthúzva a színpadon, a cselekmény a zenekar körül játszódott. A szó szoros és zenei értelmében egyaránt. A Fesztiválzenekar volt az alap, az elegancia, pontosság, kifejezés, ha az énekes egy kicsit is kiengedett, az ember annak örülhetett, hogy milyen szépséges szólamok maradnak többnyire elrejtve előtte.

Fischer Iván kotta nélkül vezényelt, ez már önmagában is szokatlan, négyfelvonásos operákat nem szokás fejből tudni. A kottátlanság azonban nemcsak virtuóz elem volt, de szabaddá is tette a karmestert, aki bizonyos értelemben bele tudott kapcsolódni a játékba már azzal is, hogy fölállt vagy leült vezénylés közben, hogy egy kissé oldalt állt az első felvonás fináléjában, átadva a terepet a két ellenérdekű szereplőcsoportnak, akik a szokásos jobbról-balra és balról-jobbra csatározás helyett most a térben, egymás fölött énekeltek. Azért fontos ez, mert ebből látszik, hogy az előadás nem a konzervativizmus diadala volt, nem a színház nélküli opera estéje, hanem a kevés eszközzel rendezettségé. Meg talán azért is fontos, mert ehhez hasonló, karmesterrel is játszó, színpadra zenekart helyező Mozart-operában Fischer Iván egyszer már közreműködött: százezer éve, amikor a Ljubimov-rendezte Don Giovanni ment az operában.

Nem mintha a múlt sokat számítana, ha ilyen a jelen. A tempók élénkek, de soha nem hajszoltak, a recitatívók elszaladnak, és pontosan az a kellemesen énekelhető lendülettel halad az előadás, ami annyira kézenfekvőnek tűnik, ha hallja az ember, és mégsem lehet könnyű megtalálni, hiszen ritkán tapasztalható. Ha már a múltról van szó: az est két baritonja két Márk, Markus és Marco, és a vezetéknevük is ismerős. A grófot éneklő Markus Werba a neves zongorakísérő, Erik Werba unokaöccse, a Figarót játszó Marco Vinco pedig nyilván nem véletlenül kezdte énektanulmányait a nagy Ivo Vincónál. De ha a jelen számít, akkor Marco Vinco az izgalmasabb orgánum és az elevenebb színpadi karakter, egy-egy grimasszal, gesztussal azonnal bevonja a közönséget a játékba, Figaro házassága nem történelem és nem múlt, nem mese az Operák könyvéből, hanem eleven tapasztalat, cselszövés, remény, pillanatnyi összeomlás és ragyogó finálé. Hogyan is mondták? Aki nem élt az ancien régime idején, az semmit sem tud az élet édességéről.

Fischer Iván kotta nélkül vezényelt