Viszonylag későn, huszonöt évesen döntötte el, hogy a zenére teszi fel az életét. Ennyire bizonytalan volt addig magában?

Korábban egyszerűen nem gondoltam komolyan. A családban amúgy sem a zene dominált, sokkal inkább a népművészet. Iparos családból származó pedagógus édesapám a hatvanas-hetvenes években, a dél-alföldi régióban megbecsült festőművésznek számított, de aztán abbahagyta, és áttért a fafaragásra. Ami hozta magával a népművészetet. Tulipános ládák és kerámiák között nőttem fel Tótkomlóson, már kamaszként is megszerettem ezeket a tárgyakat. A zenével először a helyi zeneiskolában kerültem kapcsolatba. Innen egyenes út vezetett volna a helyi úttörőzenekarba. Minden tótkomlósi értelmiségi gyereke oda járt, így én is, kezembe is adtak egy trombitát, de semmit sem értettem az egészből. Azt sem, hogy miért őrjöng a tanárom, amikor a többiekkel játszottam az erdőben és sáros lett a hangszer. Gyorsan abbahagytam. Aztán tizennyolc évesen kedvet kaptam a szájharmonikához. Később felvettek a szegedi főiskolára, rajz-földrajz szakra, Ágoston Bélával laktam egy albérletben, dzsesszkoncertekre jártunk, közben meg beütött a népzene.

Csak úgy a semmiből?

A dzsesszen keresztül ért el engem. Szabados György és Dresch Mihály koncertjeire jártunk rendszeresen, Szabados első és sokáig egyetlen nagylemeze, az Esküvő teljesen magával ragadott. Felraktam, s bár alapvetően modern zene, közben csak úgy áradt belőle a népies hangulat, ami nagyon megfogott. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy a népzene jó.

Miért pont a dudát választotta?

Korábban próbálkoztam gitárral, meg hegedűvel is, de egyik sem ment. Aztán Ágoston Béla egyszer megjelent az albérletben egy dudával, felfújtam, azonnal jól szólt, rögtön kézre állt. Akkoriban már kínlódtam a furulyával, tárogatóval. Mondtam, ez kell nekem. Amennyire tudtam, begyűjtöttem az itthon elérhető összes dudás felvételt, és igyekeztem hangról hangra megtanulni az azokon hallottakat. Az igazi zenei pályafutás pedig akkor kezdődött, amikor a békéscsabai Balassi Táncegyüttest kísérő Békés banda meghívott, hogy fújjak velük. Évekig játszottam velük, s közben belekaptam más fúvós hangszerbe is.

Gyakorlatilag autodidakta módon tanult meg zenélni. Szimpatikus a hozzáállása, hogy sosem azt nézi, hogyan kell szabályosan megszólaltatni egy hangszert, hanem arra törekszik, hogy abból lehetőleg az, és úgy szóljon, ahogy elképzeli. Kapott is érte pályafutása során hideget-meleget mind a népzenészektől, mind a dzsesszistáktól. Könnyedén viseli ezeket a megjegyzéseket?

Mondhatnám azt, hogy amit csinálok, az free folk, de ezt sokan vagy nem értik, vagy félremagyarázzák. Persze, a szó hagyományos értelmében nem játszom se dzsesszt, se autentikus népzenét, és nem is törekszem rá. Amúgy sem kell mindig mindent kategóriákba tuszkolni. Külföldön érdekesmód sosem kérik ezt számon. Ahogy azt sem, hogy miért ilyen, házilag készített fúvókákat használok. Bezzeg, amikor itthon a vonószenekar mellett az autentikusnak tartott tárogató helyett inkább szaxofonoztam, mert nem volt kedvem a tárogató esetlenségeivel kínlódni, azonnal jött a szöveg. Miként azért is, hogy például a dudám sípja miért műanyagból, és nem nádból van. Pedig szerintem az a lényeg, hogy képes ugyanúgy szólni. Az ilyen megjegyzéseket egyszerűen elengedem a fülem mellett, és örülök a jól behangolható hangszeremnek. A gitáron is egyszercsak nejlonhúrt tettek a bélhúr helyére, azt mégsem kérdőjelezte meg senki. A hamis hangokért viszont tarthatom a hátam.

A kilencvenes években a többség a Dél-alföldi Szaxofonegyüttes tagjaként ismerte meg. A zenekar három izgalmas nagylemezt készített, aztán az ezredfordulót követően szép lassan elhalt. Pedig többször mondogatta, hogy ez a zenei világ az, amit igazán közelinek érez.

A Dél-alföldi Szaxofonegyüttes igazi szerelem volt. Kezdetben valóban a régióhoz kötődött, aztán a ritmusszekció fővárosi lett, időközben Ágoston Béla is felköltözött Budapest közelébe, aztán én is, utolsónak Burány Pöcök Béla adta be a derekát. De a mai napig megmaradtunk lokálpatriótának, a mai napig fontosnak tartjuk, hogy honnan jövünk. A bennünket összekötő szálak az utóbbi öthat évben valóban meglazultak, s bár sosem mondtuk ki a Dél-alföldi feloszlását, szép lassan elmúlt, valójában nem létezik. Azóta maradt nekem a népzene.

A kilencvenes évek első felében egy másik reményteli, külföldön sokat koncertező, bár idehaza alig ismert formációban, a Vasmalomban is játszott. Annak miért lett vége?

Erről nem szívesen beszélek. 1991 és 1996 között játszottam az együttessel. Zeneileg izgalmas volt számomra, úgy játszottunk népzenét, hogy közben improvizáltunk. Ráadásul ott álltunk a világpiac kapujában. Angliában a legnagyobb múltú és presztízsű fesztiválokon léphettünk fel rendszeresen, de turnéztunk egész Európában, még Spanyolországban is. Aztán egyszer a japán alapítvány egyik munkatársa meghallott minket a Tilos az Á-ban, mindjárt szervezett nekünk egy kilencállomásos japán körutat, ahol a legkisebb hely is nagyobb volt, mint az Erkel Színház. Művészileg erősek voltunk, aztán egyszer csak vége lett. Nem nőttünk fel a lehetőségekhez.

Az elmúlt húsz évben rengeteg formációban játszott és játszik, az említetteken túl megfordult a Makámban, a Csík zenekarban, turnézott a Tékával, a Vujicsics együttessel, jelenleg Palya Bea és Sebestyén Márta zenekarának meghatározó tagja. Saját produkciója miért nincs?

Se időm, se energiám nincs most erre. Terveim vannak. Meg igazából nem vagyok főnök típus, nem tudom megmondani a másiknak, hogy mit játsszon. Nem esik jól többször kérni. Ezért is szeretem a duóformát. A legfontosabb a Bolya Mátyással közös Laus Pannoniae, magyaros régi-zene, saját kompozíciókkal. A klasszikus végzettségű, de az improvizáció iránt is érdeklődő Fassang László orgonaművésszel úgy tűnik, hosszabb távú produkcióba kezdtünk. Névrokonommal, Szokolay Balázs zongoraművésszel, illetve a szájharmonikás Ferenczi Györggyel, akivel állítólag nagyon hasonlítunk egymásra, szintén ígéretesen indul az együttműködésünk. Emellett ott vannak a színházi munkáim is. Nemrég például a békéscsabai Jókai Színházban játszottam a Csínom Palkó című előadásban. Most a Duna Művészegyüttesnek komponálok. Mit is mondjak, cseppet sem unatkozom.