Albert Solé nevetve mutatja a spanyol személyi igazolványát: születési helye Budapest, ideje 1962. - Gyerekkorom óta foglalkoztatott, hogy milyen is lehet az én "hazám". Most végre itt vagyok! - mondja lelkesen a Bukarest, az elveszett emlékezet című dokumentumfilmjével nemrég Budapesten járt filmrendező. Albert Solénak ugyanis csak papíron Magyarország a hazája, amit, ha úgy tetszik, Franco tábornoknak és a magyar kommunista pártközpontnak köszönhet.

Apja, Jordi Solé Tura a Franco-ellenes kommunista mozgalomban tevékenykedett, Bukarestben dolgozott az illegális Radio Pirenaica adásában. Ez olyanynyira titkos adó volt, hogy még a mozgalmon belül sem sokan sejtették, hogy nem valahol Spanyolországban, hanem a távoli Bukarest egyik negyedében bújik meg. Az ide küldött elvtársak teljes elszigeteltségben tengették napjaikat: mindennap fekete autó hozta-vitte őket a román fővárosban, nehogy "keveredjenek" a helyiekkel.

A kommunista taktikába illeszkedett, hogy amikor Jordi Solé Turának kisfia született, minden követ megmozgattak, hogy másutt anyakönyveztessék, nehogy a gyerek "lebuktassa" a szülőket a francói titkosszolgálat előtt. Nem volt ritka ez az eljárás, a Moszkvában született gyerek így lett mexikói, Albert Solé pedig magyar. A kivitelezés igen egyszerű volt: Jordi Solé Tura besétált a bukaresti magyar nagykövetségre, és közölte az ott tartózkodó diplomatával, szeretne magyar papírokat csináltatni a kis Albertnek.

- Az apja magyar a gyermeknek? - tudakolta a diplomata. - Nem, spanyol. - Akkor talán az édesanyja? - próbálkozott a magyar kiküldött. - Nem, az édesanyja történetesen francia - érkezett a meghökkentő válasz. - Akkor esetleg a gyermek Magyarországon született? - Nem, itt, egy bukaresti kórházban - csóválta a fejét az apa, mire a diplomata értetlenül széttárta a karját. Solé Tura erre dühbe gurult, és közölte: Rögtön kapcsolja nekem a magyar pártközpontot! Az ottani "kapcsolat" szigorúan megfeddte a rémült diplomatát, és utasította, hogy rögvest állítsa ki a papírokat. Így lett Albert Solé magyar, ráadásként még Benczúr utcai lakos is.

- Tízéves koromig azt hittem, hogy magyar vagyok. Gyűjtöttem a magyar bélyegeket, szurkoltam a magyar csapatoknak, és istenítettem Kubalát, Puskást és Kocsist. Büszke voltam titkos magyarságomra, bár egy kicsit zavarba jöttem, amikor kiderült: ők mind elmenekültek Magyarországról. Vajon mi baj lehet az én hazámmal? - töprengtem. De így is hideg zuhanyként ért, amikor a szüleim közölték, én valójában mégsem Budapesten, hanem Bukarestben születtem.

Pártfegyelem ide vagy oda, a család a kommunista központ utasításait figyelmen kívül hagyva elhagyta a Ceausescu alatt élhetetlenné váló Romániát, és Párizsba költözött. Jordit engedetlensége (no és a szovjet szocializmus nem pártkonform megítélése miatt) Jorge Semprunnal együtt kipenderítették a pártból. Kénytelenek voltak visszatérni Spanyolországba, ahol a jogász apa a barcelonai egyetemen próbált állást találni.

Franco csendőrsége ekkor már eltunyult kissé, Jordit csak néhány évvel később tartóztatták le: az általános iskolás Albert ettől kezdve minden csütörtökön "különleges orvosi kezelésre" jár. Ez volt a börtönben engedélyezett beszélők ideje. - Fordított világban éltünk, a hőseim az ellenállók, a tüntetők, a harcosok voltak. Gyerekkori rajzaimon helikopterekről lövik a tüntetőket, akik géppuskából tüzelnek vagy hősi halált halnak. A füzeteim végére titokban bemásoltam az összes kommunista ország zászlaját, és focimeccseken rendre nekik szurkoltam.

Albert Solét forradalmárnak nevelték, és ennek hatásától a mai napig nem tud szabadulni. Apja tevékeny részt vállalt a spanyol rendszerváltásban, az úgynevezett hét "atya" egyikeként ő írta a demokratikus spanyol alkotmányt - egy asztalnál többek között Franco utolsó információs miniszterével, Manuel Fragával. (Akinek egyik feladata éppen az illegális Radio Pirenaica zavarása volt.) A forradalmár lelkületű Albert azonban úgy látja, a rendszerváltás nem ment elég messzire, a francóista maradványok még mindig ott vannak az országban. - Egy vidéki kommunista polgármester nem hajlandó leszedni a falangizmust dicsőítő oltárképet, mert a nép ragaszkodik hozzá! Ez van harminc évvel a rendszerváltás után - mondja keserűen.

Hiányérzetét éppenséggel felemlegethetné a kommunistából szocialistává enyhült apjának is, de hiába tenné. Jordi Solé Tura, aki majd' harminc évig a spanyol parlament tagja, és Felipe González kulturális minisztere volt, már semmire sem emlékszik. Hét éve Alzheimer-kórban szenved: a család először azt hitte, csak rosszul hall, és azért nem reagál dolgokra, de amikor egy egyetemi díszelőadáson nem jutott eszébe az alkotmány szó, mindenki tudta, hogy nagy a baj... Albert nem várhatott tovább: a Bukarest, az elvesztett emlékezet című dokumentumfilmjében kétségbeesetten próbálta felidézni a múltat, összeszedni az emlékfoszlányokat, felkeresni apja egykori harcostársait, hogy ezzel saját gyökereit is meglelje. - Apám most ismét száműzetésben él. De ezúttal nem Franco és a politika, hanem a betegség kényszeríti belső száműzetésre, ahonnan nincs visszaút.

A megrázó film nemrég a spanyol Goya-díjat is kiérdemelte - és Albert Solé ennek kapcsán a bulvárlapok címoldalát is megjárta. Az ünneplés közepette ugyanis az étterem ruhatárából egyszerűen ellopták az ajándékba kapott szobrocskát (igaz, másnapra megkerült). - Ezt a nem kívánt hírnevet az internetnek köszönhetem. Állítólag ezt is én rendeztem így, hogy nagyobb legyen a publicitás. Erősen gondolkozom rajta, hogy készítek egy filmet az internet veszélyeiről, még azelőtt, hogy a sok ellenőrizetlen információ katasztrófához vezetne. Ez a kérdés komolyan aggaszt - figyelmeztet egy ellenálló hevületével.

Albert Solé nem tagadja, hogy szereti a forradalmakat és a forradalmárokat. Elvégre ezek között nevelkedett. Budapesti "hazatérése" után nemsokára a guatemalai Nobel-békedíjas Rigoberta Menchúhoz utazik, következő filmje pedig Miguel Nunez spanyol főállású forradalmárról szól majd. Nunez tizenévesen a legfiatalabb önkéntesek között harcolt a köztársaság oldalán, majd 18 évet töltött Franco börtöneiben. A spanyol átmenet után négy évig parlamenti képviselő volt, de túlságosan nyugalmasnak találta az életet, így újabb és újabb forradalmakat keresett magának. Nicaraguában tanácsokkal látta el a sandinistákat, majd megalapította az Acsur las Segovias nem kormányzati szervezetet, amely ma már egész Latin-Amerikában jelen van, hogy enyhítse valamelyest a szegények nyomorát. A gyógyíthatatlan beteg Nunez február elején aktív eutanáziával vetett véget életének, amit Albert Solé, mint régi harcostársának fia, filmre is vett. Felér ez is egy forradalommal, lévén hogy az eutanáziát a spanyol törvények tiltják, így a filmrendező szerint műve jókora vitát vált majd ki a közéletben.

Albert anyja, Anny Busset nem véletlenül emlékszik könnyek között arra, hogy férje hogyan kérte meg a kezét: "Csináljunk együtt forradalmat és kis forradalmárokat" - búgta Jordi Solé Tura 1961-ben, egy szép párizsi hajnalon.

A forradalom végül elmaradt, de a többi stimmel.