Halász - múlt időben

2006. február 6-án, az akkor már menthetetlen beteg Halász Péter színházcsináló a Műcsarnokban megrendezte saját búcsúztatását. Összehívta barátait, ismerőseit, és közölte velük: ha az egész élete színház volt, legyen a távozása is az, majd befeküdt egy ravatalon elhelyezett koporsóba, meghallgatta a gyászbeszédeket, és egy hónap múlva, március 9-én meghalt.

Esterházy Péter mondta egyszer: "Halász Péter nem direktor, nem színész és nem rendező, hanem valóságcsináló." Tényleg az volt. Mélyen megvetette a kényelmes, ám nehézkesen csikorgó színházi megnyilvánulásokat. Szerette, ha darabjait a véletlen, a pillanatnyi kedv, hirtelen kerekedő szeszély, szenvedély vagy az aktuális izgalom mozgatja. Egyszóval az élet.

Vagy, mint utolsó nyilvános színrelépésekor: a halál.

Halász Péter felravatalozása öt-hatszáz embert vonzott a Műcsarnokba, a különös ösz-szejövetel afféle (művész)társadalmi esemény lett. "Bárcsak annyian eljöttek volna az előadásaimra is, mint a temetésemre", jegyezte meg akkor az utolsó pillanataira készülődő Halász, de azt talán ő maga sem gondolta volna, hogy a halálának harmadik évfordulóján tartott emlékesten már csak húsz-harminc néző gyűlik össze a Merlin Színházban. Úgy látszik, a Műcsarnokban együtt borzongóknak ez a megemlékezés már nem volt fontos. Meglehet: itt már nem kellett demonstrálniuk a feltétlen és mély barátságot, a színházi másmilyenséggel való rokonszenvet, egyáltalán: a művészi összetartozást.

Legyünk jóindulatúak, és mondjuk azt: az egykori barátok, pályatársak magukban őrzik Halász emlékét.

Vagy legyünk kevésbé jóindulatúak, és gondoljuk azt: elfelejtették.

Talán csak Najmányi László, aki maga is független színházi ember, Halász Péter egykori munkatársa, vagy ahogy ő fogalmazott egyszer: "néha hálás, máskor hálátlan közönsége" nem akar és nem tud felejteni. Halász emlékére szerkesztett honlapot, írt könyvet, adott ki CD-t, a hét közepén pedig WordCitizen/SzóPolgár elnevezésű különös estjeinek aktuális előadásán emlékezett meg róla a Merlin Színházban. Egy kicsi, kávéházi asztal mellett elevenítette fel életének fontosabb mozzanatait. A balatonboglári temetőkápolnában tartott 1973-as előadást, amely a kultúrcenzoroknál alaposan kiverte a biztosítékot. A lakásszínházában bemutatott darabokat, aztán azt az időszakot, amikor Halásznak és a politika számára igencsak kellemetlen társaságának a magyar vezetők felajánlották, hogy a jövőben inkább külföldön kellemetlenkedjenek. Szó esett emigrálásáról, párizsi, de főképp New York-i időszakáról, ahol SQUAT Színházával sikert sikerre halmozott, ahol a helyi alternatív kultúra egyik motorja lett, és ahol az élet közös produkciókba sodorta őt Najmányival. És persze szó esett hazatéréséről, haláláról is.

Najmányi aztán levetítette legújabb, úgynevezett videokönyvét, amelyben a korabeli képek, Halász Pétertől vett idézetek, filmrészletek és Najmányi elektronikus zenéjének furcsa kevercse idézi a három éve elhunyt Halászt. Aki a videokönyvben, saját művészetéről, életéről szólva egy helyütt azt mondja: "Nem kerestem soha kacskaringós utakat, hogy valamit ügyeskedjek. Ha veszik, veszik, ha nem, nem."

Mostanában úgy tűnik, nem veszik.

Halász Péter emlékest
Halász Péter emlékest
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.