"Úgy tűnik, a regény áradozó rajongói összetévesztik a merészséget a romlottsággal, az ambíciót az elbizakodottsággal, a különcködő okosságot a viszszataszító pózolással... A tudatosan szenzációhajhász és szándékosan undort keltő Jóakaratúak ... egy túlpakolt könyvbőrönd ... Az, hogy egy ilyen regény elnyerheti Franciaország két legnagyobb irodalmi díját, nemcsak a francia ízlés olykori romlottságának a példája, hanem annak is mércéje: milyen drasztikusan megváltoztak az utóbbi néhány évtizedben a holokauszttal kapcsolatos irodalmi attitűdök."

A legtöbb kiadói szerkesztőt alighanem kiveri a hideg veríték, ha ezt a kritikát olvassa a The New York Times hasábjain, miután egymillió dollárt fektetett egy ezeroldalas mű megjelentetésébe. De a Jonathan Littell már magyarul is kiadott Jóakaratúakját gondozó Jonathan Burnhamet nem ilyen fából faragták. - Pontosan ilyen kritikai fogadtatásra számítottunk - nyilatkozta a fogadtatás nyomán a Harper kiadó szerkesztője. Mint a Timesnak felidézte: a két évvel ezelőtti frankfurti könyvvásáron is találkozott olyan francia kiadóval, aki "teljességgel undorítónak és ócskának" nevezte a 42 éves, New York-i zsidó családban született, de hároméves kora óta Franciaországban nevelkedett Littell tökéletes franciasággal írt regényét. - Mások viszont olyan szenvedéllyel beszéltek róla, hogy megértettem: kiadói szempontból rendkívüli jelenség ez a könyv - állítja Burnham, aki épp a Timesban feladott egész oldalas hirdetésben (ára százezer dollár körül van) idézi a méltató kritikákat.

"A regény briliánsan mutatja meg, hogyan válnak gyilkossá hétköznapi emberek" - írta például a londoni The Observer kritikusa. "Noha a párizsi sajtóban megjelent kritikák igen pozitívak, Flaubert-hez és Stendhalhoz hasonlítják Littell elbeszélőkészségét, a Le Monde szerint a Gallimard kiadó nagy kockázatot vállalt, amit most csak a díjeső oszlat el" - írtuk e hasábokon bő két évvel ezelőtt, amikor a Jóakaratúak a Francia Akadémia nagydíja után megkapta a Goncourt-t is. (Ez arról is árulkodik, mennyi idő alatt ér el egy nem angol nyelvű könyv Amerikába.)

Akkor is írták, hogy a regény rendkívül "kényelmetlen" mű, egyik kritikusa szerint "eretnek tartalom", és semmiképpen sem alkalmas könnyű, lefekvés előtti olvasmánynak. Littell célja a gonosz banalitásának pőre bemutatása volt, mintha csak Hannah Arendt Adolf Eichmann jeruzsálemi perére kidolgozott elméletéhez készítene irodalmi adalékot. "Embertársaim, engedjétek meg, hogy elmeséljem, miként is történt..." - az ezekkel, az alatta következő tartalomért a morális felelősséget is hárítani igyekvő szavakkal kezdődő dokufikcióban az SS kelet-európai ténykedésének aktív részese és szemtanúja, Max Aue alezredes egyes szám első személyben előadott elbeszélését olvashatjuk.

A Harper a Charlotte Mandell fordításában megjelent mű harmincdolláros bolti árának felét kapja, és 75 ezer eladott kemény fedeles példánynál hozná nullszaldósra a kiadást. Ahogyan azonban a Times kritikusa munkaköri kötelességének tudhatta be, hogy oldalak százain át olvashat erőltetett menetben haladó és közben bélsárukat lovak módjára önmagukra ürítő foglyokról, guillotine-pallón kolbásszal megbecstelenített ikernővérekről, kilógó nyelvű, nyálukat csöpögtető akasztottakról, anyja hasából kimetszett, majd tűzhely sarkához csapott csecsemőről, nem biztos, hogy a nagyközönség is ezzel akarja tölteni a szabadidejét - és még harminc dollárt is leszurkol érte.

- Ebben az esetben a kíváncsiság komoly tényező lehet. A másik oldalon azonban ez áll: van-e időm és érzelmi tartalékom, hogy befektessek egy ezeroldalas holokausztkönyvbe, amely Pasolini Salo, avagy Szodoma százhúsz napjának nyomtatott változata lehetne? - így Gerry Donaghy, az Oregon állambeli Powell's Books könyveslánc beszerzője, aki - mint nyilatkozta - csak nagyon óvatosan rendel a párizsi sikerkönyvből. A Gallimard egyébként a Harper által megcélzott példányszám csaknem tízszeresét, 700 ezer példányt értékesített eddig - az óceán túloldalán persze.

Jonathan Littel