Nem, nem Emmanuel Pahud fújt jegesen a Liszt Ferenc Kamarazenekar hangversenyén, sőt, ő éppenséggel nagyon is lendületesen, lelkesen, lazán, oldottan fuvolázott, öröm volt látni, hallani, vele minden rendben. Mindez nem is elsősorban a Haydn-Hoffmann- (és most ne firtassuk, melyik Haydn, bár hogy Joseph lenne, az számomra elképzelhetetlen, ahogy azt se firtassuk, hogy Leopold Hoffmann hány f-fel írja a nevét) versenyműből derült ki, bár ott is voltak Pahudnek jó ötletei. Például, hogy a legalább két szerző mellé még odacitált egy harmadikat is, és a kádenciában Mozartot idézte. A második részben azonban egy nagy szerző minden szempontból vitathatatlan darabja hangzott el, Carl Philipp Emmanuel Bach d-moll fuvolaversenye, és Pahud olyan lendülettel, életörömmel és bájjal száguldott át velünk a művön, ahogy azt az ember szereti, reméli, amitől jól érzi magát a Zeneakadémián.

Lehet kicsit ümmögni, hogy ez inkább csak technika, Pahud voltaképpen nem nagy zenei személyiség, ami biztosan így igaz. De pontosan az, aminek látszik, aminek mutatja magát, új generációs sztár, aki technikailag kifogástalanul játszik, egészségesen muzsikál, nincsenek rejtett mélységei és sötét titkai, nem a végső kérdésekre keresi a választ C. P. E. Bach művében, és milyen igaza van. Úgysem találná. Vagy: már meg is találta.

Hogy mégsem a nagy lelki béke hangversenyén voltunk, annak a zenekar az oka. Már a kezdet, hogy akinek kicsi a hangszere, az nem ülve játszik, na jó, nyilván kísérlet, kevesen is vannak, a kamara kamarája, a lehető legkevesebb muzsikussal adni elő a 3. brandenburgi versenyt. Bejönnek a zenészek, aztán külön a hangversenymester, aki Rolla János. Helyesbítek: nem Rolla János. Nem az, aki tíz éve, húsz éve, harminc éve volt, nem keleten kel föl a nap, és az alma fölfelé esik a fáról. Az első tétel körülbelül ezzel is telik el, ijedt öszszenézésekkel, hogy mi van, a műsorfüzet még Rollát ígéri, de ezek képesek arra, hogy csöndben vonuljanak vissza, mindenki feltűnés nélkül ment nyugdíjba a zenekartól, soha nem tartottak nagy koncerttermi búcsúztatókat, az ismerősök egyszerűen átültek a pódiumról a nézőtérre.

A második tétel csak azért megkönnyebbülés, mert Gyöngyössy Levente nehézkes és botladozó csembalójátéka eltereli a figyelmet, bánatból bosszúságba megyünk át, és ez az állapot megmarad a harmadik tételben is, Rolla nélkül ez egy másik zenekar, méghozzá olyan, amelyik nem alkalmas a 3. brandenburgi verseny élményt jelentő előadására. Annyi reményt kapunk, hogy a Wilhelm Friedemann Bach- szimfóniában más koncertmesterrel játszanak, szóval semmi sem végleges, kísérleteznek, utódot keresnek, körülbelül ezt erősítik meg a szüneti hírek is, ma nincs Rolla János, de lesz még, pihen, meg hát valamit el kell kezdeni, minden nagy kamarazenekarnál előbb vagy utóbb bekövetkezik ilyesmi. Az I Musici di Romának például hangversenymesteri korszakai vannak, Felix Ayo, Roberto Michelucci, Pina Carmirelli, fel a fejjel.

Fel is emelném szívesen a fejem, ha a 6. brandenburgi a második részben nem lett volna olyan kétségbeejtő. Csak azért érdemes beszélni róla, hogy ne kísértsen álmaimban. Az, hogy hamis, még rendben van, vagy nincs rendben, de megesik. Rolla nélkül azonban (ami, ugye, érdekes helyzet, hiszen a 6. brandenburgiban nincs hegedűszólam, a koncertmester brácsázni kénytelen) teljesen szétesett a zenekari hangzás, az egész művön elhatalmasodott a közönséggel szemben ülő első csellista, Kertész Ottó. Mintha valami bújtatott csellóversenyt hallottunk volna, ráadásul Kertész Ottó nemcsak hangosan játszott, de nagyon kellemetlen hangszínnel is, mintha egy rossz minőségű elektromos erősítőt kötöttek volna a hangszerére.

Ez is elmúlik, azzal nincs baj, csak úgy állunk itt utána, rémület és fogadalmak között, mint az első könnyebb szívroham után.

Liszt Ferenc Kamarazenekar