Lassan nincs már vár, kazamata, faluház e hazán viaszbábuk nélkül, olyan, mintha valami verseny folyna: aki lemarad, az kimarad. Persze nem folyik. Mesélik: a konjunktúra némi kezdemények után bő tíz éve indult be, miután néhány cég felismerte, hogy szép pénzeket lehetne kasszírozni az ország sivár kiállítótermeinek felturbózásával. Elkezdték tehát ajánlatokkal bombázni a fenntartókat/kezelőket, amelyek egy része kapva kapott az opción. Ha azt vesszük, mindenki jól járt. A vállalkozások várakozása beigazolódott, a kiállítók meg örültek, hogy a harminc éve porosodó rezeik, vasaik, cserepeik mellé betolhattak egy kis izgalmat, ami egy kicsit felpörgeti a forgalmat.

Ez eddig rendben is volna, az ember abból él meg, amiből tud. Csakhogy... A többnyire okításra és történelmi ismeretterjesztésre szánt installációk egy része igen távol van attól, hogy e misszióját tisztességesen betöltse, noha erre a műfaj optimális esetben kiválóan alkalmas volna. Magukkal a figurákkal általában nincs különösebb gond, többnyire felkent emberek készítik őket: szobrászok, iparművészek, jelmeztervezők, szcenikusok, tévés díszletezők. A kellékekkel és az őket körülvevő környezettel sok helyütt viszont annál több. Úgy tudjuk, hogy a visegrádi fellegvár kínzókamrájának berendezésekor például annak idején olcsón vagy ingyen megszerezhető filmgyári resztlikből válogatták a ruhát és a többi hozzávalókat.

A telepítők között sajnálatosan sokan vannak, akik a panoptikumok alakjainak felszerelésekor nem sokat adnak a korhűségre, elegendőnek találják, ha a figurák úgy néznek ki, mintha, egyébként a lényeg az, hogy minél ijesztőbbek legyenek. Náluk az öltöztetésnél nincs muzeológus, a kompozíciókat nem látja zsűri, vagy ha mégis -, ahogy a műemlék épületek esetében ez előírás -, igazából akkor sem tehet sokat. Így a középkori jelenetben műszálas ruhát hordanak a szereplők, a XIX. századi sváb konyhában IKEA-lámpa világítja be az estét, a chicagói maffiózó babája pedig magyar gyártmányú cigarettát szí.

Nem beszélve arról, hogy a panoptikum attól panoptikum, hogy az enteriőr is az élőképekhez igazodik. Ha egy poros zugba beállítanak egy figurát, az tehát nem az, és a szakemberek szerint az sem szerencsés - mint ahogy például a közelmúltban nyílt, lapunk által is bemutatott Maffiamúzeumban tapasztalható -, ha a figurákat lepakolják egy lakóház pincéjébe, ahol fél méterre vannak a látogatóktól; ez rém lehangoló.

Vannak persze üdítő példák is, több vállalkozás mindent bedob, hogy figuráin és környezetükben minden részlet a helyén legyen. Az egyik társaság például másfél évig készíttette nagyjából két tucat, darabonként 1-2-3 millió forintot érő történelmi alakját, történészek szigorú tekintetétől kísérve. Több muzeológus vallja, hogy néhány tárlat nagyon magasan kilóg a mezőnyből, mint például a sziklakórházbeli, az ópusztaszeri vagy a most éppen utazó szegedi panoptikum.

Értesüléseink szerint vannak olyan komolyabb múzeumok, amelyek szívesen vásárolnának efféle, minden szempontból korhű jeleneteket, de a borsos árak és a kicentizett büdzsé miatt le kell mondaniuk róluk. A szakmai, tehát múzeumi fenntartású terekben nem adhatják alább - ez a másik oka annak, hogy elsősorban azokban a kiállítóterekben (várakban és más műemlékekben) talál panoptikumot a publikum, amelyet nem múzeum üzemeltet.

A Maffiamúzeummá avanzsált pincében a látogatóktól karnyújtásnyira kerültek a bábuk