S hogy a bevezetőben föltett kérdések ne maradjanak válaszolatlanul: Békés Pál, Egressy Zoltán és Fábri Péter beszélgetésében elhangzott: a szerzői jog a francia felvilágosodás szüleménye, vagyis lassan háromszáz éves múltra tekint vissza, s mégis számos anomália, probléma forrása ma is. A drámaírók kerekasztala arra biztatta a szerzőket: ne higgyenek azoknak a szigorú tekintetű gazdasági igazgatóknak, akik szerint a drámaíró egy-egy előadás bevételéből nem kaphat tíz százaléknál többet. Ennél igenis több pénzt lehet kapni, s ezt ki lehet harcolni.

Egy másik találkozón Kiss Csaba, Németh Ákos és Tasnádi István arról beszélgetett, hogy vajon mit érez a drámaszerző, ha a kész előadásban nem ismer rá a saját szövegére, s vajon meddig terjed a rendező alkotói szabadsága a szöveg megnyirbálása és kiegészítése terén. A válasz persze az volt, hogy egyetemesen érvényes válasz nincsen, de szerzők megegyeztek abban: a színdarab az előadásnak csupán az egyik eleme, így szabadon alakítható. Igaz, Tasnádi István nem mulasztotta el megjegyezni: ez ügyben szerinte paradigmaváltás történt az 1990-es években, amikor - mint fogalmazott - "lezajlott a szöveg lázadása", azaz azok a drámaírók, akik rendezésre adták a fejüket, a szöveget "viszszahelyezték" a jogaiba. Így szerinte ma már nem olyan vitathatatlan, mint volt korábban, hogy egy rendező akármit megcsinálhat egy szöveggel.

Hatalmas érdeklődés mellett zajlott le Alföldi Róbertnek, a Nemzeti Színház igazgatójának és Vidnyánszky Attila debreceni színidirektornak a beszélgetése, amelynek során elhangzott: Magyarországon sok színház van, de kevés társulat. Vidnyánszky önkritikus volt, amikor közölte: Debrecenben vannak izgalmas előadások, de társulat még nincsen. Alföldi is óvatos volt: mint mondta, "a Nemzetiben még csak az első lépcsőre kapaszkodtunk föl" a társulattá válás felé vezető úton.

Üdítő volt hallgatni Alföldi sznobériától és lila ködöktől mentes, józan hitvallását a színházcsinálásról. Azzal kapcsolatban, hogy milyen a magyar színház, úgy fogalmazott: minden színház, ahol magyar nyelven játszanak, egyben magyar nemzeti színház is, az igazi színházi ember pedig nyitott, kíváncsi, és a munkája szól valamiről. Így vélekedett Vidnyánszky is, aki közölte: bármit is ír egy-két hazai kritikus, nemzetközi kitekintésben a magyar színházaknak nincsen szégyenkeznivalójuk. Alföldi Róbert teljesítményét jelzi, hogy a beszélgetést vezető Németh Ákos helyenként zavaros és érthetetlen kérdéseire is képes volt értelmes válaszokat adni. Azon például elképedt, hogy őt a kérdező szimplán "intézményvezetőnek" nevezte. Történetesen intézményt vezetek, mondta kissé ingerülten, de ennek nincsen jelentősége abból a szempontból, hogy színházat csinálok.

A 2004-ben alakult Drámaírói Kerekasztal - azaz: DESZKA - tagjaihoz kötődő produkciók közül hat budapesti, öt-öt vidéki és határon túli előadást mutattak be, valamint négy darabot a Csokonaiból. A házigazda színház saját produkciói között láthattuk Borbély Szilárd Halotti pompa című, felkavaró és katartikus könyvéből készült előadást Vidnyánszky rendezésében. A direktor a Halotti pompában is azt a rá jellemző, sűrűn rétegzett, lassan építkező és összetett színházi nyelvet használja, amelynek sajátos motívumrendszeréért vagy nagyon lelkesedik az ember, vagy nem tudja el- és befogadni. Igen, nagyon is megosztó művészet ez, de: igaz művészet. Nagy sikert aratott a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Boldog bolondok című produkciója is, de nekem a legnagyobb élményt - habár minden előadást nem láttam - Tasnádi István darabjai jelentették: a Tranzit és a Magyar a Holdon. Tasnádi ugyanis ízig-vérig kortárs drámaíró: arról ír, ami van. Itt, ma, velünk. Alföldi ezt úgy mondaná: szól valamiről.

Németh Ákos a Csokonai Színház büféjében kérdezte Vidnyánszky Attilát és Alföldi Róbertet a magyar színház jelenéről