A folyó mindkét oldala
Báger Gusztáv, aki vélhetően sokkal többször hallhatta az ugratást, mint mások, azonban megmakacsolta magát, és a fölnőttek legnagyobb meglepetésére mindkettőt összehozta: hetvenéves korára ismert és ünnepelt közgazdász, egyetemi tanár, aki 1996-os bemutatkozása óta tizenegy verseskötetet jelentetett meg. Ő az, aki mindent föltesz a ráció magabiztosságára, és hódol a csak szavakkal kifejezhető, feszítő bizonytalanságnak. Nem révész, hanem a folyó mindkét oldala.
De talán kezdjük az elején.
Sosem felejti el, miként intette le nagyanyja, amikor először hozakodott elő a költőséggel. "Apád a Don-kanyarban maradt, anyádat lefogta az ÁVO, hát hogy lehetnél te költő!?" Hogy is lehetne ő bármi - mar belé a felismerés, hiszen az embertelen, szegénységszagú ötvenes években ennél kevesebb is elég volt, hogy kettétörjön vagy el se induljon valakinek az élete, pályája. De nincs az a diktatúra, amelyik minden ízében következetes lenne. Így ő is megtalálja a maga egérútját, ám ennék érdekében a legfontosabbat kell feláldozni. A Szombathelyi Közgazdasági Technikum ad neki menedéket, majd később közgazdasági technikus végzettséget. És a számok, a racionalitás hűvös magabiztossága, úgy tűnik, végleg beszippantja: a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetemet is elvégzi. A kandidátusi értekezés megírása és megvédése azonban megint leckét ad neki a Kádár-korszak fonákságaiból. A népgazdasági tervezés árnyékárai című dolgozat egy jelentős nemzetközi visszhangot kiváltó módszeren alapult, s így lehetetlenné tette, hogy a korízlésnek megfelelően Marx-, Engels- vagy Lenin-idézetekkel támassza alá az értekezés fontosabb részeit.
- Ez volt életem első olyan pillanata, amikor szükségem volt a családi hagyományokból rám maradt, lepárolt polgári kis kurázsira - magyarázza. Kis kurázsi, hiszen nem volt ez nagy ívű lázadás vagy ellenállás, még képletesen sem dobott Molotov-koktélt a fennálló rendszerre. Egyszerűen úgy viselkedett, mintha független értelmiségi lenne: meggyőzte a tudományos minősítő bizottságot, hogy a keleti szellem momentán nem egyeztethető össze a nyugati módszerekkel. A számok nyelvén legalábbis biztosan nem.
A polgári kis kurázsi végül egész életét elkíséri. Ez és a meglehetősen újnak számító matematikai módszerekre fókuszáló tervezés és kutatómunka egy előadás erejéig a moszkvai konferenciára is eljuttatja, amelynek kávészünetében az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának francia igazgatója csak úgy mellékesen megkérdi: nincs kedve csatlakozni a genfi csapathoz?
Ma már ezt úgy mondaná: a szakmailag megalapozott szerencse öltött testet abban az ajánlatban, amelynek segítségével 1975-től 1981-ig hat leírhatatlan évet töltött ENSZ-tisztviselőként a kelet-nyugati gazdasági kapcsolatok építésének talán legfontosabb színterén. Persze az építés nem volt mindig zökkenőmentes. Nem is lehetett. Gazdasági helyzetelemzéseket, közép- és hosszú távú előrejelzéseket készítettek Kelet-Európára - két változatban. Egyet a Szovjetunióval együtt, egyet pedig nélküle. De épp a szakmai viták nyomán elkészülő jelentések adták a munka sava-borsát. Az egyeztetések ugyanis kimerítőek voltak. A munkához szükséges információk két forrásból érkeztek: az adott ország által szolgáltatott adatokból és a genfi tisztségviselők készítette számítások eredményeiből. Ezek pedig, tekintve, a szovjetek statisztikai kultúráját, a kozmetikázás iránti nem szűnő szenvedélyüket, néha köszönő viszonyban sem voltak egymással. Az elkeseredett, éjszakákba nyúló viták nemritkán Bágerék genfi lakásán folytatódtak, ahol az emberismeret mellett bizony időnként szükség volt a tokaji aszú "érveire" is. Báger emlékezetében igencsak megmaradt az a méla, nagydarab szovjet "szakértő", a tervhivatal akkori elnökhelyettese, aki elrévedő tekintettel szavalta Puskin sorait, dicsérte a háziasszony főztjét, ám az elvtársi elvekből jottányit sem engedett. A politikai révület mérkőzött ott meg a valós gazdasági helyzettel, a számok az illúziókkal a hidegháború mindent belengő légkörében.
Bár maradhatott volna, mégsem maradt Genfben. Szívet cseréljen, aki hazát cserél - vallotta ő is ezt a némiképp patetikus, ám annál több igazságot tartalmazó tételt. Hazajött, pedig talán ő is sejtette, idegenségét nehezen tudja majd feledtetni a rendszer szemében.
- Egyből gyanússá váltam, hiszen más volt a közgazdasági filozófiám - magyarázza, ami mai nyelven talán annyit tesz: jobban és makacsabban ragaszkodott a tényekhez. Az Országos Tervhivatal főosztályvezető-helyetteseként kapcsolódott be a makrogazdasági tervezésbe, és a nyolcvanas évek végére már igencsak szükség volt a szakértelmére. Olyan szellemek szabadultak ki ugyanis a palackból, mint a gazdasági liberalizáció, a dollárelszámolásra való áttérés. Lassan átrendeződtek a politikai viszonyok, s Báger egy olyan világban találta magát, ahol a számok racionalitását immár nem politikai béklyók, sokkal inkább a türelmetlenség, a gazdasági sokkhatás miatti kapkodás kezdi ki.
A rendszerváltás után a Pénzügyminisztérium nemzetközi pénzügyi intézmények titkárságának főosztályvezetőjeként végre azt csinálhatta, amihez igazán értett: az IMF-fel, Világbankkal és az Európai Beruházási Bankkal folytatott együttműködést koordinálta. Felsorolni is nehéz, hogy a kilencvenes évektől hány nemzetközi testületben képviselte Magyarország érdekeit, milyen pozíciókban kereste a kiutat, miközben recsegtek-ropogtak a gazdaság eresztékei. Közben előadásokat tartott, tanulmányokat írt, egyetemen tanított, míg végül lehorgonyzott az Állami Számvevőszék békésnek látszó kikötőjében. Mondanom sem kell, számos szakmai díjat és kitüntetést is őriz már a vitrinben, köztük a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét. Ám a legnagyobb kitüntetésnek mégis azt tartja, hogy a jelentős szakmai elismerés, a Hagelmayer István-díj átadóján Szili Katalin és Kovács Árpád ÁSZ-elnök egy saját verssel lepte meg a közgazdászt.
Mármint egy Báger-verssel.
Ahol más ember portréja véget érne, Báger Gusztávé igazából ott kezdődik el. Egy másik Bágeré. Azé, akit annak idején Juhász Ferenc és Kalász Márton fedezett fel és biztatott. Azé, akit ma Tandori Dezső a modern klasszikusának nevez. S bár a világ törvényei diktálta racionalitás elsodorta, ő mégis harminc éven át folytatta a megkezdett párbeszédet. Ingázott a számok monotóniája és a költészet izzása között. Az Örök párbeszéd harminc év írásainak válogatása, s mégis debütkötet. Amelyen mások húszas éveikben esnek át.
- Egyszer azt mondta nekem Tandori, hogy nem irigyel, mert nagyon nehéz lesz nekem. Én ugyanis kívülről jöttem, s ezt az irodalom csak nagyon ritkán bocsátja meg - eleveníti fel azt a beszélgetést, amelyen az is elhangzott, hogy ha húsz évvel korábban kezdi, akkor ma már országosan elismert költő lenne. Az első kötet után ugyanis mintha csak egy zsilipet vagy titkos csapóajtót nyitottak volna ki benne, úgy kezdtek el áradni, zsongani a versek. Ki tudja, hány év elzárt sorai, képei elevenedtek meg. Báger ma már tizenegy kötetnél tart, s már német, francia és angol nyelven is olvashatók a költeményei. S bár tavaly Bertha Bulcsu-emlékdíjat kapott, és két ízben is felterjesztették József Attila-díjra, jelentős szakmai elismerés még nem környékezte meg. De hát ez így is csoda - mondja Báger mosolyogva, hiszen nélkülük is megtalálta a számítását. Költőként tekintenek rá a kollégák és az olvasók. Egy olyan emberre, aki már túl van a gyerekes ugratásokon és az élet kisded méricskélésén, és legalább két életet élhetett. Vagy másképpen: ő az a macska, aki kint és bent is megfogta az egeret.
