A "forgatókönyv" egyszerű: a jó Rowe kiválaszt egy normálisnak nem nevezhető, olykor elviselhetetlennek tetsző munkát, odamegy, a dolgozók tanácsai alapján megcsinálja, amit kell, s miközben fintorog, kommentál és izzad, az ember ott, a tévé előtt rádöbben, micsoda jó melója is van neki, mondjuk, a cikkfabrikálást és szerkesztgetést igénylő újságnál. Itt van mindjárt a kukás meló San Francisco kínai negyedében: alanyunk nyakig merül a zsíros, szaros, ki tudja, milyen összetevőt hordozó matériában; a tévéből szinte kicsap a bűz. Vagy: az úszó halászhajón egy embernek az a napi feladata, hogy legott kibelezze az eléje tonnaszám öntött tőkehalat. Rowe nem is bírja ki, hogy ne vesse oda: "Magának aztán elég undorító munkája van." "Hát, elég undorító" - jön a válasz. De jönnek a piócavadászok is, akik azzal keresik a kenyerüket, hogy napestig halásszák a vérszívókat a minnesotai tavak egyikében. Dave, az operatőr a poén kedvéért nyersen felfal egyet a tekergő zsákmányból: hányni akár ennél a résznél is lehetne, de akkor inkább, amikor Rowe vadászai - szólván a veszélyekről - a gyémánthátú piócák tulajdonságait elemzik. Az úgy volt, nevetgélnek az erős, vicces férfiak, hogy az egyik gyémánthátú pióca halászás közben petét rakott egy kolléga ereibe, így azok teljesen elzáródtak, a faszit alig lehetett megmenteni. S ha már ezt az esetet fölelevenítették a víg melósok, elmondják azt is, hogy három életveszélyes vérszívót lehet megkülönböztetni. "Akárcsak Hollywoodban - reflektál Rowe -, csak ott ügynöknek, menedzsernek és kiadónak hívják őket." Nevetés, snitt.

Piszkos munkák ezek, szó se róla, s bár érzékenyebb tévénéző gyomra egy-egy epizódnál fölkavarodhat, arra gondolunk, hogy az effajta műsoroknak van értelmük, mondanivalójuk; kivált mostanság, amikor a tévében szép ruhás, ideges emberek percenként modelleznek olyasmit, amiről maguk se tudják, mi lesz a vége.

Mi több: e sorozatban szociológiai, pszichológiai, társadalmi (stb.) összefüggések is fölfedezhetők. Tudniillik azon túl, hogy minden bemutatott munkahely, ember és évtizedek óta ugyanazt a foglalatosságot űző család külön tanulmány, rádöbbenünk: valóban minden relatív. Rowe már azt is nyugtázza, ha egy oltári hordóból épp csak félórája lapátol kifele alig nyolctonnányi szőlőhéjat: "Fürödtem már kakiban és trutymóban, örülök, hogy most egy borostartályban lehetek." Eközben pedig ez a Playboy-vonásokat árasztó férfi folyamatosan beszél, ugrat és tájékozódik. A marha gyomrának tüzetes földolgozása alatt, csapások, szaggatások és belezések (uh) közben például azzal fordul a trancsírozócég munkásához, hogy ugyan, mondja már meg, mit csinált korábban. A kérdés nem kavarja fel Manuelt: "Korábban markológépen dolgoztam, aztán egy temetőben hullamosóként."

Még mondják, hogy Rejtő csak kitalálta.