Mutogatós ember a zsibvásáron
A rendszerváltás után azonban szalonképtelenné vált az utcai biznisz, sorra nyíltak a városban is a kilósboltok. Csak azok nem találták a helyüket, akik régiséggel vagy régiségnek tűnő tárgyakkal kereskedtek. Néhány éve azonban, eleinte csak havonta egyszer, a volt kispiacon újra megjelentek az árusok, velük a régiségek. Most már minden hétvégén ott találjuk őket.
Szilágyi Lajos hat éve jár ide rendszeresen. Leterít egy nagy plüsst Trabantja motorházának tetejére, és elkezdi kipakolni az otthon törésbiztosan becsomagolt portékáit. Olyan szeretettel rakosgatja őket egymás mellé, mintha nem is akarna megválni tőlük. Nem is akar, mondja, de muszáj. Kell a kiegészítés a nyugdíj mellé. Írjam csak le: a felesége öregségi nyugdíja 30 ezer 410 forint! Fájó szívvel kénytelen hát megválni gyűjteménye egy-egy darabjától. Van, hogy leakaszt egy festményt a falról, és kihozza eladni.
- 1961-ben, 21 éves koromban szereztem a gyűjteményem első darabját, egy szél légpuskát. A mai napig megvan - meséli a nyugdíjas hentes, akinek hobbija a vadászat.
Fegyverekből én gyenge vagyok, különösen szél légpuskából, de Lajos bácsi elmagyarázza: ritka, egy légterű fegyver ez, amelybe a cső alá pumpával fújtatják a levegőt. A csövet két szelep zárja el, amelyet elsütéskor billentyű nyit, ekkor távozik a csőből a töltény. Valószínűleg egy grófi csemetének készült, játékfegyver, mert bár légpuskatöltény való bele, nem hord olyan messzire, mint az igazi.
A fegyverek felől hamarosan a tengelyvégszegek felé fordult Szilágyi Lajos érdeklődése. Az elsőt a hetvenes években Erdélyből hozta, Csíkszenttamásról. Egy parasztháznál találta az istállóban, az ablakpárkányon hevert. A tenyérnyi nagyságú, kovácsoltvasból készült eszköz arra szolgált, hogy a ko-
csi kereke ne essen le a tengelyről.
Hogy mi a megkapó egy tengely-végszegben?
- A kovácsmunka - mondja Lajos bácsi. - Ahogy a kezemben tartottam, éreztem annak a hajdani kovácsembernek - aki lehet, írni, olvasni sem tudott - a rátermettségét, a szépség iránti szeretetét.
Közben tovább pakol, s a kocsi első üléséről muffot varázsol elő Szilágyi Lajos. Madzagjánál fogva nyakamba akasztja, s biztat, melegítsem meg a hidegben elgémberedett kezemet. Vagy száz éve ejthették el a rókát, amelynek bundájából készült a ma már méltatlanul feledésbe merült téli holmi.
Én melegszem, egy komoly vevő pedig lovaglópálcára próbál alkudozni. Látszik, hogy nagyon szeretné megszerezni, Lajos bácsi viszont nem enged az árból.
- Hadd alkudozzon! - súgja felém kacsintva. - Úgyse akarom eladni. Csak kihoztam megmutatni.
És tényleg. Vevő el, pálca marad, egy újabb dobozból pedig előkerül a többi kincs: ütött-kopott fagylaltadagoló kanál az ötvenes évekből; Bécsben száz éve gyártott messzelátó, vékony, finom jószág, a belső zsebben elfér; s egy delfin állkapcsának darabja, fésűvé alakítva, Ausztráliából. Ezektől a világért nem válna meg a hajdani hentes. Van még otthon szénahúzó horog, csárdalámpa, amelyet a Hortobágyon vett, háztól, 30-35 évvel ezelőtt. Ugyanitt gyűjtötte a pásztorok használati tárgyait, csak faragott bicskából több tucatot őriz.
S hogy mi okból hoz ki olyan dolgokat a piacra, amelyeket el sem akar adni? Szilágyi Lajos azt feleli: mert a Hatzel téri több egy átlagos piacnál. Ez itt a társasági élet színtere, ahová a múlt szeretete, a régi tárgyakhoz való vonzódás hozza ki az embereket, miközben ráérősen elbeszélgethetnek mindenféléről: jelenről, a bizonytalan jövőről, a reményről. A múlt, az emlékek felidézéséhez pedig nagyszerű díszlet és kellék a sok szép régi tárgy.
