Gyerekkorában klasszikus zenét tanult, később a dzsessztanszakra járt, 1980-ban a nagyközönség mégis az akkoriban népszerű rockzenekar, a Korál dobosaként ismerte meg. Keresgélte még a helyét?

Huszonegy évesen ezt a lehetőséget nem lehetett kihagyni. Akkoriban nem hogy mobiltelefonok nem voltak, de nálunk odahaza vezetékes sem, így egy délután hazaérkezve a házunk ajtajára tűzött üzenet várt, hogy hívjam Balázs Fecót, mert dobost keresnek. Egy utcai fülkéből hívtam vissza, kicsit megilletődötten. Már akkor is Csillaghegyen laktam, a Rómaifürdőnél beszéltük meg a találkozót, s gondolom, sokan ámulhattak a látványon, ahogy egy fiatal, lobogó vörös hajú fiatalember kerékpározik a főúton, ölében a barátnőjével, a mögötte haladó autóban pedig a Korál együttes. Fecóék meghallgattak és azonnal bevettek. Egy hét intenzív próba után a Budai Ifjúsági Parkban több ezer néző előtt debütáltam. Felejthetetlen este volt. Aztán évi százötven koncert, külföldi turnék, négyszázezer eladott lemez. Hamar bekerültem hát a mélyvízbe, de szerencsére tudtam úszni.

A szülei mit szóltak hozzá? Beletörődtek?

Természetesnek vették. Öten vagyunk testvérek, közülük - akár a népmesében - én voltam a legfiatalabb. Szüleim kifejezetten szerették a zenét, apámnak rengeteg bakelitlemeze volt - még érzem az illatát! -, főként operaáriákat hallgatott, anyám, aki könyvtárosként mindig ellátott olvasnivalóval, hatévesen beíratott zongorát tanulni. Mivel kevés pénzünk volt, kezdetben egy papírra rajzolt zongorabillentyűzeten gyakoroltam (ez máig a legkedvesebb "hangszerem"), később egy fatőkés, minduntalan elhangolódó bécsi zongorán. A tanárnőm, Margit néni szerint a fölötte lógó félmeztelen női portré hozott rontást a hangszerre. Mindenesetre, azt követően, hogy a helyére egy lobogó hajú Beethoven-képet tettünk, jobban ment a zongorázás. Aztán egy szép napon berohant az osztályfőnökünk, hogy valakinek pár napon belül meg kellene tanulnia dobolni az úttörőindulót az iskolai ünnepségre. Jelentkeztem. Így kezdtem el tízévesen ütőhangszereken tanulni Balázs Oszkárnál. Később egy nemzetközi táborban ámulva néztem egy német kollégát, hogy mit varázsol a dobszerelésén. Onnantól végem volt. Éjjel-nappal gyakoroltam, majd mindezt kamatoztattam a gimnáziumi klubok izgalmas estjein. Eközben tanárom ütőszenekarában és különböző szimfonikus, illetve kortárs formációkban is játszottam. A gimnázium után pedig a dzsessztanszakon a legendás Kovács Gyulánál folytattam a tanulmányokat. Harmadéves voltam, mikor jött a Koráltól az üzenet - s jött a rockzene.

A Korál mellett 1987-től az East együttes dobosa lett. Nagyjából ekkor kezdte el építgetni odahaza a stúdióját, amiből aztán a Tom-Tom kinőtt. Miért tartotta fontosnak ezt meglépni?

Olyan helyre volt szükségem, ahol nyugodtan gyakorolhattam és taníthattam másokat, nem beszélve a zenekari próbákról, ezért alakítottam ki egy próbahelyet, ahol később már a hangot is rögzíteni lehetett. Az affinitásom megvolt hozzá: a gimnáziumban fizika tagozatra jártam, jól szerepeltem a kerületi és a fővárosi versenyeken is, később rádiókat, erősítőket építhettem, meg különböző örökmozgó szerkezeteket. Soha nem felejtem el az első detektoros rádiómat. Kintről édesanyám kiabált a konyhából, hogy jöjjek már vacsorázni, én meg az éléskamrában fejhallgatóval a fejemen gubbasztottam, izgalomtól remegve kötöttem össze a hiányzó csatlakozást, s egyszercsak megszólalt számomra benne a világ. A tér kitágult, megrészegedve nőtt egyre nagyobbra egy nagy kerek kék bolygóvá, ahol a hangok keveredtek egymással. Éteri szimfónia. Különös, felejthetetlen érzés.

A stúdió első berendezéseit ezek szerint maga készítette?

Igen, jórészt magam bütyköltem. Innen fejlődtünk fel szépen, fokozatosan. Amikor a szomszéd telket eladták, nem lehetett kihagyni az alkalmat, ráépítettünk egy másik stúdiót, a kettőt összekötöttük egy nagy pihenővel, ahol a zenészek kávézhatnak, beszélgethetnek, vagy az erkélyre, kertbe kiülve írhatják a dalok hiányzó szövegét. Menet közben derült ki, hogy mitől lehet a munkát kényelmesebbé és hatékonyabbá tenni. A nagyzenekari felvételeket egy harmadik helyen, a Hubay zeneiskola 300 négyzetméteres, hat méter magas koncerttermében készítettük, oda is telepítettünk egy stúdiót.

A Tom-Tom Stúdió referencialistáján számos kortárs zenei lemezt is látok. Pedig az ő igényeiknek általában nem könnyű megfelelni...

Ebben nyilván szerepet játszik, hogy gyerekkoromban klasszikus ütőhangszeresnek készültem, többször adtam elő szimfonikus zenekarral klasszikus és kortárs műveket, így tudtam, mik az igények. Az utóbbi években olyan világhírű komolyzenei művészekkel és együttesekkel dolgoztunk együtt, mint Eötvös Péter, Kurtág György, Marcus Stockhausen, a BBC szimfonikusok vagy a Holland Szimfonikusok. Eötvös Péterrel azóta is folyamatosan készítünk páratlan felvételeket. Jól tudunk együtt dolgozni, mert az új hangzások keresésénél jól tolmácsolom a zene nyelvét a technika nyelvére, így gyorsan megszületnek a szerző fejében formálódó elképzelések a zenék felvételénél, keverésénél.

1999-ben a stúdió mellett létrehozta a Tom-Tom Recordsot is. Ahogy végignézem a kiadványokat, nem a tuti sikerekre utazott. Mégis, miért vágott bele a lemezkiadásba?

Sokszor ragad el minket a hév a stúdióban, úgy érezzük, egy-egy dal annyira jól sikerült, hogy azt mindenkinek hallania kell. S amikor ezzel az anyaggal, amiben annyira hiszünk, elmegyünk egy lemezkiadóhoz, az arcunkon látszó lelkesedés nem mindig tükröződik a partnerekben. Persze tudom, az üzleti szempont is fontos, de zenészként ilyenkor nagyon csalódott vagyok, hogy ők nem azt hallják benne, amit mi. S ez baj, mert a zenész nem az asztalfióknak dolgozik. Ha már sikerült egy dal felvételének megszületésénél bábáskodni, akkor ahhoz képest az már nem annyira hatalmas erőfeszítés, hogy azt el is juttassuk a boltokba. Ezért hoztam létre 1999-ben a kiadót. Hogy ne vesszenek el azok a gyöngyszemek sem, amelyek amúgy esetleg nem piacképesek. A magam lehetőségeihez képest próbálok segíteni abban, hogy ezek másokhoz is eljussanak.

A lemezpiac hosszú évek óta tartó folyamatos hanyatlása mennyire kezdte ki a Tom-Tom létét?

Egyelőre tartjuk magunkat. A pop- és rockzenei felvételek száma ugyan drasztikusan lecsökkent, de helyette szerencsére jöttek más munkák. Például a filmzenék. S ma már ezen a területen is van jó referenciánk: Peter Gabriel filmzenéjét vagy a BBC Robin Hood sorozatának zenei felvételeit és a film teljes hangutómunkáját nálunk készítették. De persze mi is látjuk, hogy baj van. Ha valami nem történik a lemezpiacon, akkor a zenészek többsége egyszerűen abbahagyja a muzsikálást, és az ő gyerekeik már biztos nem fognak hangszert a kezükbe. Nagy űr maradna utánuk, és ezt nem szabadna hagyni. Én ennyivel tudok tenni ellene.