Hajrá boldogság! - Forgalmazza az SPI

Poppy az az ember, aki akkor is mosolyog, ha lökdösődnek a buszon, ha kiborul a szenvedélyről papoló flamencotanár, és ha a világ legkellemetlenebb vezetési oktatóját fogja ki. Valahogy ilyen ő. Velejéig pozitív, hogy egy ilyen kétes, ám annál trendibb fogalmat használjak. Miközben - és éppen ez benne a legszebb - ő maga sokszor kiállhatatlan: izgő-mozgó, mindenből azonnal viccet faragó, elpusztíthatatlannak látszó angol pedagógus, aki lehetetlen ruhákat hord, és általában úgy néz ki, mint egy papagáj az elektrosokk után. Egy ilyen - ahogy ezt mondani szokás - életigenlő filmnél minden a főhőst alakító színészen múlik: ha ő el tudja adni a snitteket összekovácsoló alapérzést, akkor nagy baj már nem lehet. Sally Hawkins e tekintetben vitathatatlanul nagy teljesítményt nyújt, egyénisége, akadályokat nem ismerő vitalitása úgy ragyog be minden egyes filmkockát, mint disznóólat a százas körte. És ez nem vicc. Nélküle London is csak egy sivár vidéki porfészek, az értelmiségi élete pedig merő unalom és önsajnálat.

S talán épp itt húzódik az alkotás igazi kérdése. Mitől is leszünk saját életünk valódi szereplői? Ha komoly arccal folyton elmegyünk a színes apróságok mellett? Ha az eget fürkészve nem vesszük észre az alant poroszkáló reményt? Pedig néha tényleg kevesen múlik. Talán csak annyin, hogy a biciklinket ellopva ne gondoljunk mindjárt a rendőrségre, az országot átható bűnözésre, hanem tanuljunk meg vezetni. Vagy szánjunk egy órát a napi trambulinra. Poppy voltaképpen Bridget Jones hús-vér változata. Csakhogy míg az utóbbi menthetetlenül vicces, előbbi szerethetően esendő, akire úgy talál rá a szerelem, olyan természetesen, hogy talán fel sem fogjuk.

Mike Leigh filmje tulajdonképpen arra figyelmeztet, hogy életünkben nincs semmi szélesvásznú: se a boldogság nem ilyen, sem annak hiánya. Ne is várjunk erre, hanem inkább forgassuk le mi magunk. Poppy és a vezetést tanító Scott (a szintén zseniális Eddie Marsan) összecsapása, aki mindenben a lány ellentéte: frusztrált, zavarodott, agresszív és tele ezernyi gátlással, szóval ez az összecsapás felejthetetlen pillanat. Bár én inkább egy másik találkozásra emlékszem majd hosszan: Poppy és a beszédes tekintetű hajléktalan Ionesco-darabba illő jelenetére. Ha van költészet, akkor itt rejtőzik valahol.

Talán csak a végével van bajom. Az elúsztató, a történetet olló módjára elvágó megoldással. Talán túl korai. Semmi válasz, csak nyomasztó kérdések. Pedig épphogy kezdtünk eligazodni Poppy univerzumában. Épphogy rákaptunk az őrjítő, de annál nélkülözhetetlenebb vidámság savanykás ízére.

Poppy (Sally Hawkins) két kézzel szórja a boldogságot