Mesterséges romok
A festő-experimentátor, akinek éppoly sikeresek tér- és régészeti stúdiumai, mint finom sokszorosított grafikái, akinek interdiszciplináris könyvei legalább olyan ismertek, mint a plasztikái, ezúttal főleg vászon-olajakat állított ki. S bár ezek a tavaly és az idén készült művek sem teljesen függetlenek a háttérmunkálatoktól, pikturális és hangulati élményt kínálnak, hogy ne mondjam erőltetnek a nézőre.
Vármaradványokat látunk a Rom címmel összefogott, csak római számokkal megkülönböztetett ciklusban, mindazokkal a kellékekkel, amelyekkel ez a motívum térségünkben érzelmeket ébreszt. Kinek nem volt még élménye itt, Kelet-Közép-Európában a még álló, még magasodó várfal, amelynek hasadékán már dől ki, hömpölyög lefelé önmaga törmeléke? A IV. számú óriástáblán magaslaton és büszkén áll még a falmaradvány, akkor is, ha rajta az ablak-ajtó nyílás vaksi és az élek cakkosan omladoznak, ám középen szétnyílik, és a résen át omlik, folyik kifelé a pusztulás, az építőkőből kőgörgeteggé zilálódó matéria. Csupa romantika első megközelítésben. A VI-os számon az állapotot belülről látjuk, monumentális boltívek alatt az összehányt, még csak el sem hurcolt kőmennyiség, a Rom XIII.-on már csak egy néma falhasáb, s valóságos esemény, hogy az egyes számot kapott művön valamiféle rudak és cövekek avatkoznak bele a bizonytalanságba.
Nem egyhangú ez rompiktúrának sem. A művészettörténet ismer mestereket, akik mindig csak viharos tengert vagy egész életükben csupán templombelsőket festettek, Kőnig, legalábbis jelen ciklusával hasonlóképpen tud változatos romábrázoló lenni. Hiszen a II. szám éles, támadó, rajta a fal diadala kikezdhetetlen, a kisméretű kilencedik szürkés-józan, tárgyszerű és beletörődő, a Rom III. pedig Csontváry rompanorámáival vetekszik, barbakán- és boltívcsonkjai nagy, sejthetően véres történésekre emlékeznek. És korántsem egyhangúak a kompozíciók a nagyjából azonos színvilág és ecsetkezelés ellenére sem; ha a formákat, a formák absztrakt rendjét is figyeljük, rálelünk a változatos képszerkezetre.
Az említett Rom II. mint a megbolygatott konstruktivizmus. A torony éle itt metszően határozott, az árnyékban maradt síkok és a fény megvilágította tömegek oly élesen feszülnek egységbe, mint egy síkkonstruktivista klasszikusnál - akkor is, ha a falkoronák lazulnak és beleolvadnak a drámaian kék égbe. Ugyanez a konstruktivitás pátoszt kap mert két nagyon szilárd épülettagot feszít és köt össze egy íves, nem kevésbé szolid harmadik a XI. számú tondó kerek mezőjében. A Rom IV. szimmetrikus és tömbszerűen zárt, a III. kép rendszerszerű, tagolt és ritmikus, de van halmazatszerű, van lebegtetett és van a mélység dimenzióiba húzó kompozíció.
A többször említett, főhelyre került Rom IV. színvilágában elüt a többitől. A festésmód itt is aprólékosan elemi, önállósult ecsetnyomok, amelyek olykor aprók, és arra emlékeztetnek, hogy Kőnig egykor elmélyült a pointillista Seurat munkásságában, míg máskor akkorák a szín-építőkockák, hogy egymagukban kiadnak egy-egy téglát vagy kváderkövet. A technika tehát nagyjából azonos, de a Rom IV. uralkodó színe a sárgásbarna, kőszín, törmelékszín, majdnem természetes árnyalat. Ellentétben a legtöbb vászonnal, amelyeken mind a sötétkék, meg az ebből kiváló kékséges kék uralkodik. Ezeken a romképeken tulajdonképpen mindig éjszaka van. Sötét az ég és sötétek a falak, akkor is, ha fáradt rózsaszíneket, tisztátalan lilákat és feketéket szór beléjük a pointillista technika. Borzongatóak és plakátszerűen harsányak. És ha eddig nem, hát itt, az elidegenítő technikához, a hatalmas képméretekhez, meg az agresszív színekhez érve végképp tudomásul kell venni, hogy mekkora távolságtartás, szándékolt mesterkéltség különbözteti meg a várakat oly jól ismerő Kőnig képeit az "igazi" várfestészettől, az ártatlan és azonosuló romnosztalgiától.
Ha szükséges még, magyarázatul ott vannak a falon az Oszlopsor ciklus műanyag domborművei. Vájatolt, klaszszikus oszlopok, fehérek, tiszták, de eleve elferdült perspektívába állítva, amely perspektívát végképp értelmez, és a múlthoz való viszonyt szemlélteti, hogy a rendszert valamely erő mind összenyomta, egytől egyig lepénnyé lapította.
