A Páva-változatokból soha nem Kodály zsenialitását hallom, csak azt az óvatos szakemberséget, ami igazi ihlet nélkül is elboldogul, de a boldogulás és a boldogság két külön fogalom. A darab számomra túl hosszadalmasnak tűnik, állandóan azt érzem, hogy pihen a figyelem, várja az érdekes pillanatokat.

A Nyári este másik különös eset, egy kimaradt lehetőség. Bár a XX. század végére csak eljutottunk oda, hogy a szerző fontosabb az előadónál, Kodálynak mégis Toscanini adott lehetőséget, amikor felkérte egy zenekari mű megkomponálására. Toscanini neve akkoriban tökéletes ajánlólevél volt, a szimfonikus zene alfája és ómegája. Ha ő kér föl valakit, az nyilván megérdemli a figyelmet. Különös módon Kodály nem élt a lehetőséggel, vagy sértette Toscanini jóindulata, vagy cserbenhagyta az ihlet, mindenesetre egy akkor huszonkét éves, ifjúkori művét vette elő és igazgatta át - ez lett a végleges Nyári este. Szép darab, de mégis parttalan zene, az ember elvész benne, és nyilván ezt érezhette a korabeli New York-i közönség is. Kodály elegánsan kihagyta a lehetőséget, nem ő lett a világ kedvenc XX. századi zeneszerzője. Még a leghíresebb magyar sem.

Ehhez képest érdekes, hogy a Háry János szvit is alkalmi kompozíció, nem Kodály ötlete volt, hogy zenekari tételeket állítson össze a daljátékból, hanem a kiadóé. Ma viszont úgy tűnik, hogy épp a szvit ad kulcsot Kodályhoz. Ennek csak látszólag mond ellent az, hogy Kodályt általában vokális művek komponistájának gondoljuk, hiszen a szvit sem jött volna létre a Háry szövegkönyve nélkül. De ma a szövegkönyv inkább zavarba hozza a hallgatót, a szvit pedig éppen ettől kíméli meg. Ebben a változatban nem eszik a jó paprikást fakanállal, "bográcsbúl", csak a káprázatosan szép dallam szólal meg merész és mégis nagyon természetesnek tűnő hangszerelésben. Nincs sehol a gyerekesség és a harsány népiség, ami miatt a Háry János mára gyermekoperává vált, ha egyáltalán játsszák, és ami miatt sokan még egy olyan egészen kiváló interpretációnak is nehezen adták meg magukat, mint a Rádiózenekar és Fischer Ádám koncertelőadása a MüPa-ban. A Háry János szvitben Kodály épp olyan nagy zeneszerző, mint mondjuk Stravinsky, tökéletesen tisztában van a zenekar lehetőségeivel, de van azért szaxofonszóló és cimbalompörgetés, az egész mű egységesen friss, egyszerre XX. századi és időtlenül népi, a legkisebb erőfeszítés sem kell ahhoz, hogy szeretni tudjuk.

A két évvel ezelőtti előadás lenyomata a lemez, a Rádiózenekar és Fischer Ádám, énekesek nélkül. Akiben csak halvány kétely is merülne föl Kodály zsenialitását illetően, annak érdemes megküzdenie a BMC kiadó saját hagyományaihoz hűen rusnya borítójával és olvashatatlan felirataival. Nem a betű számít, nem is a szöveg, csak a zene.