A mosócédula varázsa
Az igazi szenzáció jellemzője, hogy hétköznapi körülmények között születik: hoszszas kutatómunka sárguló papírlapok között, végtelen órák a könyvtárban. Jelen esetben elég volt egyetlen mondat Kosztolányi feleségének keltezetlen gépiratában, hogy elindítsa a lavinát. Harmos Ilona a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában őrzött iraton mintegy mellékesen megjegyzi: férje a Pesti Hírlap hasábjain hol névvel, hol névtelenül tudósít a "Pesti utca" jelenségeiről. Ezután Zeke Gyulának, a lapszám szerkesztőjének már "csak" annyi dolga volt, hogy összegyűjtse a rovat 1930 közepétől '36 elejéig ívelő írásait, majd elemezve a stiláris eszközöket, bizonyítsa az egykezűséget.
- Félévnyi kutatómunka eredménye a kétszáznál is több szöveg - magyarázza Zeke, aki meg lenne lepve, ha a későbbi kritikai kiadás két vagy háromnál több szöveg hitelességét megkérdőjelezné. A budapesti vonatkozású írások mellett ugyanakkor további 41 publicisztika vár az összkiadásra. Ezeket Zeke, mivel nem illeszkedtek a tematikus válogatásba, nem adta közre.
Az "új" Kosztolányi-kötet érdekessége, hogy nem csupán a minden apró részletet, suhanó képet kifigyelő, érdekesebb párbeszédet elleső publicista beszél az olvasóhoz, hanem a Népszállóra, meteorológiai intézetbe, cselédszerzőbe ellátogató riporter is. A harmincas éveket kutató sajtómunkás, aki éppúgy hírt ad a kánikuláról, mint a Dunába ugró öngyilkosokról, akik az életösztön miatt sosem a sodrással szembe vetik magukat a vízbe. Zeke szerint a fenti lista csak bővülhet, hiszen amíg nem dolgozza fel az irodalomtörténet a polgári kor sajtóját, addig bármelyik múlt századi, az újságírás iránt fogékony klasszikustól előkerülhetnek eleddig ismeretlen, kallódó szövegek.
- A huszadik század az adósságok története - mondja Mészáros Sándor irodalomtörténész, a Kalligram Kiadó szerkesztője. Ady Endrén, József Attilán és Tömörkényen kívül egyetlen klasszikus vagy félklasszikus szerzőnk életműve sem teljes filológiai szempontból. A mulasztásnak alapvetően két oka van: a Kádár-korszak politikai ideológiai cenzúrája - emiatt nem ismerjük például az Édes Anna teljes szövegét sem - és a nagy magyar slamposság. Egy kritikai kiadást ugyanis többévnyi kutatómunka előz meg, és a kiadás sem két napig tart. Ők már csak tudják, hiszen a Kalligram a Krúdy-kiadás 14. köteténél jár, s az első és az utolsó könyv megjelenése között vélhetően tíz év telik majd el. Nem mellékesen az összkiadás két szerkesztője a munka során négyezer kiadatlan Krúdy-szöveget fedezett fel...
A kritikai kiadást nemcsak a ráfordítandó irdatlan sok munka hátráltathatja, hanem egy-egy mohóbb örökös, vagy a nem szűnő hiány: szakember, pénz, presztízs. Minden életműnek meg kell ugyanis találnia a maga elvakult szakemberét, aki képes éveket áldozni az életéből a kutatásra, miközben a kulturális örökségvédelem hangzatos jelszavai mellett minderre alig jut támogatás. Ráadásul az effajta vállalkozás ma már a kiadóknak sem jelent akkora presztízst, anyagilag pedig szinte teljesen kiszámíthatatlan egy-egy összkiadás sikere.
- Pedig ezt nem lehet megúszni. Ha egy szerzőt fontosnak érzünk, akkor annak minden sorát ki kell adni, még a mosócéduláit is - magyarázza Károlyi Csaba kritikus. Egy szakember, de akár egy érdeklődőbb olvasó számára ugyanis ennek is megvan a maga varázsa. Így aztán egy önmagát komolynak gondoló kultúra nem spórolhatja meg, hogy kanonizált alkotóitól ne gyűjtsön össze mindent, a kényesebb levelektől a vállalhatatlannak tűnő zsengékig. Ilyenkor kegyeleti szempontok sem számítanak: a terápiás szövegek ugyanúgy az utókorra tartoznak, mint a szókimondóbb napló. Mára jobbára a Kádár-korszak torzításait sikerült úgy-ahogy korrigálni. Például Móra Ferenc sorát, a "Jó az Isten, jót akar"-t sokáig "Jó az anya, jót akar"-ként tanították, de ugyanilyen sokatmondó, hogy Kassák önéletrajzi könyvének, az Egy ember életének utolsó két kötetét a Tanácsköztársaság kritikája miatt a rendszerváltásig nem adták ki. Ám a kritikai kiadások szerkesztőinek néha kényes politikai kérdésekkel is szembe kell nézniük: Kosztolányinak a húszas években írt, jobboldali ihletésű szövegei talán még ezért jelentenek csak lassan fehéredő fekete foltot.
Az irodalomtörténeti mulasztások pótlása - ezzel szinte mindenki egyetért - azonban nem idő, jóval inkább pénz kérdése. Talán ötvenszer ennyi pénz kellene, mint most. Szerelemből ugyanis senki sem áll Sziszüphosznak.
